Megérkezett a hetvenkettes troli. Rám vár. Holnap, március elsején felszállok rá.

Itt van a hetvenkettes járat. A hetvenegyes ma elmegy, nem bánom. Sem a hetvenest, sem a hetvenegyest igazán nem szerettem, igazán nem voltak jó járatok, pedig szeretek hetvenkedni.

Nehezen utaztam rajtuk, talán nem is a járatokkal volt a baj, hanem a kátyús utakkal, vagy a nehéz batyukkal, amiket cipeltem.

Amikor a “nemszeretem” hetvenes elment, azt gondoltam, na majd a hetvenegyes jobb lesz. Sajnos nem lett. Ha lehet még rosszabb járat is volt. Egyszer annyira, hogy teljesen el is akadt, menet közben hirtelen, minden komolyabb előzmény nélkül, egyszer csak megállt. Útlezárás, két helyen is. Újra kellett indítani, kétszer meg is tették, s végül újra is indult, de kétszer is be kellett avatkozni, hogy menjen. Hála Istennek újra megy.

A két elzáródott utat kitakarították, olyan útjavítás történt – három helyen is – amelytől ma úgy érzem, ugyanúgy megy a kocsi, mint az útelzáródások előtt.

Jönnek újabb járatok?

A napokban a kórházi orvos nem sok jóval biztatott egy vizsgálatot követően. Minden bizonnyal szükség lesz újabb beavatkozásra, s lehet, hogy kettőre is. Nem sok jóval biztat tehát a hetvenkettes.

Azonban abban reménykedem, hogy jön majd a hetvenhármas, a hetvennégyes, a hetventötös, a hetvenahatos, a hetvenhetes, a hetvennyolcas, a hetvenkilences, s így tovább sorban a többi is.  De szép lenne a nyolcvanas járatokon is utazni!

Tudom a remény hal meg utoljára, ezért talán-talán nem hiú az a remény, hogy a százas buszt is elérem. Mert régen sokat utaztam a százason. Az vitt a Hungexpóhoz, a Budapesti Nemzetközi Vásárba, ahol sok dolgom volt. S dolgom ma is van még. Tudom.

Van mit csinálnom, amit örömmel is tennék. Mit tennék? Teszek! Igen, teszek majd, ha mindenki úgy akarja.

A megálló, régi emlékek színtere

A képen látható hetvenkettes trolit abban a megállóban fényképeztem le, ahol, immár több mint ötven éve, sokat megfordultam. A megálló a Kölcsey Ferenc Gimnázium kapujától – ahol a padokat négy esztendeig koptattam – néhány méterre található.

Bár az emlékezetemben úgy él, hogy akkoriban nem itt volt a megálló, hanem egy kicsit arrébb, de azért az tény, hogy négy éven keresztül itt kezdtem napjaimat.

S arra is emlékszem, hogy akkoriban 2.70 volt egy olyan tanulóbérlet, amivel naponta kétszer lehetett utazni, s átszállni, ahogyan én is tettem a reggeli útjaimat. (Na jó, akkor, a múlt század hatvanas éveinek első felében 50 fillér volt a vonaljegy és 70 fillér egy átszálló.)

Igazán azért csak a reggeli utakra emlékszem, mert a suli után a legtöbbször inkább gyalog mentem haza, hogy tovább legyek együtt a többiekkel, a barátokkal. Mert akkor az volt a természetes, hogy együtt vagyunk, s jól esett a sok-sok duma, no meg a talán a fiatalkori szándék, hogy majd megváltoztatjuk, megváltjuk a világot. S akkoriban meg sem kottyant a gyaloglás sem. Ma már öröm, ha a napi 2000 megvan, az ideálisnak mondott tízezer lépésből.

Volt egy nagy vezető, akinek a hetvenedik születésnapját úgy ünnepelték Budapesten, hogy tiszteletére elindították a 70-es trolibuszt. Akkoriban én még csak két esztendős voltam. Nem emlékszem rá, bár elmesélésből tudom, hogy utaztam rajta. Aztán a hetvenest még sok más járat követte.

Ezért én abban reménykedem, hogy jönnek majd még az én járataim is sorban egymás után, mindaddig, amíg csak utazhatok.

Mert  utazni nagyon szeretek. S remélem még sokáig fogok.

Az életemben volt valaki, akitől a szakmámról sokat tanultam, s akinek a 100. születésnapján ott lehettem, ehettem a 100 szál gyertyás tortájából. Szakmailag mindig is őt szerettem volna követni. 104 éves koráig élt. 

 A cél tehát adott: utazni a 100-as járatokon!