Az alma egy szelete, avagy az én New Yorkom. Gondolatok New Yorkból
New York, az én New Yorkom
Mondhatom, hogy az enyém? Van hozzá jogom, hogy a magaménak mondjam? Milyen jogon teszem ezt? Hiszen Budapesten születtem, sokezer kilométernyire. Nagyon sokáig Magyarországon éltem, dolgoztam, mígnem kikerültem tartósan az Egyesült Államokba, New York-i tudósító lettem. Újságíróként, akkreditált tudósítóként élek jelenleg is itt New Yorkban.
Amikor az Érzelmes Utazás című kötet szerkesztője arra kért, hogy írjam le az én New Yorkomat, élményeimet osszam meg az olvasóval, akkor elfogott a félelem. Le tudom írni azt a várost, amiről több könyvtárnyit írtak már össze?
Persze ilyenkor azonnal a sablonok, a közhelyek az elsők, amik az ember eszébe jutnak. Arról írjak talán, hogy „New York sosem alszik”? Ez valóban igaz. Még éjszaka közepén is nagy a forgalom, főként, ami Manhattant, a városközpontot, Midtownt illeti, de ez igaz Downtownra is. A Village, Little Italy, China Town még éjszaka is forgalmas. Bármikor, bármerre is jár az ember a városban ezt megtapasztalhatja. Ezt már sokan megírták.
Avagy írjam le, hogy „New York nem Amerika” Igen, ez is igaz. Számos helyen jártam az Egyesült Államokban de azt, amit New Yorkban él át az ember, az másutt nem így tapasztalható meg, az másutt nem teljesen jelmező. A New York-i Bábel az csak New Yorkra jellemző. Már ezt is elírták előlem.
Írjak a BIG APPLE-ről? A nagy almáról- ahogyan New Yorkot nevezik? Azonban ez sem az igazi, hiszen a túristakönyvek erről szólnak elsősorban, s én nem turistakönyvet szeretnék írni.
Nos akkor miről írjak?
Elhatároztam, hogy kedvenc New York-i helyeimről fogok írni, valamint arról, hogy milyen gondolatok is szület(het)nek egy magyar újságíró fejében New Yorkban szerzett élményei közben.
Az egyik élményem, amit szeretnék megosztani, az, a nem igazi amerikai konyha. Igen, mert nagyon jó konyha létezik New Yorkban, de olyan, ami valóban amerikai az ritka. Talán a legtöbb a kínai, az olasz és a mexikói. Jó az ír és a francia, vagy az indiai, de olyan, hogy igazi amerikai, olyannal a steak house-ok, illetve egy nemrég véglegesen bezárt étterem a pastramijáról híres Carnegie Deli kivételével nem találkoztam, de erről majd később.
A kedvenc helyeim között szerepelnek múzeumok, de nem a mindenki által ismert, a túristák „ezt ki nem hagyhatjuk” helyéről, a MET-ről szeretnék írni (erre különös okom van), hanem három kedvenc New York-i helyemről, az Intrapid Múzeumról, a Szabadság-szobor Múzeumáról, illetve egy, a világon csak New Yorkban található gyűjteményről, a Museum of Public Relations-ról viszont igen.
Az élmények sorában ott van az itteni egészségügy is. Erről is megosztom tapasztalataimat. (részletek a korábbi Csodaember c. írásomból)
S még egy, szeretnék arról is beszámolni, hogy mit is jelent magyarnak lenni New Yorkban (részlet az 1956 négyszer c. írásomból)
Amikor ideérkeztem tudósítónak, akkor elhatároztam, hogy körbe fényképezem a várost. Azóta teszem is, tehát kézenfekvő számomra, hogy írásomat saját fotóimmal szeretném illusztrálni.
Az írásomban lesz egy kis gasztronómia, azokról a kajákról szeretnék írni, amiket itt megszerettem.
Lesz írásomban egy kis történelem, egy pici filozófiai eszmefuttatás az itteni magyarokról, a magyarságról, a magyarságtudatról.
A magam “érzelmes utazásáról” szeretnék mesélni az olvasónak, azokról a személyes élményekről szeretnék beszámolni, amiket itt megéltem New Yorkban. Pl. egészségügyi-, kulturális élményeim. (Kiállítások, koncert a Carnegie Hallban, Bánk Bán Opera előadás a MET-ben)
Útközben
Van egy, itt, New Yorkban élő munkatársam, aki írt egy hasonló könyvet, mint amire én vállalkoztam, “Amerikai az én hazám” címmel. Saját sorsát mutatja be, s bevallja, hogy igazán már amerikainak érzi magát.
Nos, én Petőfi Sándort idézem. Petőfi hónapra pontosan száz évvel a születésem elött írta meg, hogy “Magyar vagyok. Legszebb ország hazám. Az öt világrész nagy terűletén. “
Az idézethez még egy másik is társul. Pósa Lajost, a meseírót, költőt, és dalszerzőt is idézem, amikor azt mondom “magyar vagyok, magyarnak születtem”
Az írásom egyik fejezetében erről majd részletesen is megírom a véleményemet.
Ehhez, itt és most csak annyit, hogy 1996-ban “56” negyvenedik évfordulójára forgattam egy dokumentumfilmet “Magyar karrierek az új világban” címmel. Ebben a filmben az egyik legnagyobb karriert befutott magyar – Kanada Statisztikai Hivatalának elnöke – azt válaszolta kérdésemre “én már kanadainak vallom magam. Életem nagyobb részét itt éltem le. Nem tagadom soha, hogy Magyarországon születtem, de én már kanadai vagyok.”
Magam úgy érzem, hogy útközben vagyok. Magyarnak születtem, és bár életem nagyobb részét – több, mint ötven évet – Budapesten éltem, dolgoztam, azonban több mint húsz esztendeje New York-i lakosként vallom, hogy ma már itt érzem jobban magam.
Azt vallom, hogy – ha megteheti – mindenki ott éljen, ahol a számára a legmegfelelőbbek az életkörülmények.
Az én életem úgy alakult, hogy itt az USA-ban, bár több “kulturális sokk” ért, de mégis úgy érzem, hogy jobban megbecsülnek. Fogalmazhatom úgy, hogy jobban elismernek, mint azt tették Magyarországon. S az is biztos, hogy nem bántanak származásom, akcentusom, avagy amiatt, hogy nem végeztem valamelyik híres amerikai egyetemen, s így nem tartozom az amerikai elithez, de igazán még csak az amerikai középosztályhoz sem.
New Yorkban élek, dolgozom, létezem. S, bár már hivatalosan az amerikai kisnyugdíjasok életét élem – az igazság az, hogy itt is létezik a kisnyugdíjas kategória – de ami a lényeg, hogy megbecsülten nyugodtan, szabadon élhetek. S számomra ez az ami a legfontosabb.
Az ALMA EGY SZELETE című cikkfüzérben erről, az én “érzelmes utazásomról”, szeretnék egy kicsit mesélni.
Jó olvasást kíván minden olvasónak,
Egy amerikai kisnyugdíjas,
Barát Tamás
A folytatás folyamatosan következik blogomnak ALMA SZELETEI című oldalán.