A közelmúltban a közösségi médiában két újságíró kolléga is megbírált. Ezzel semmi gondom nincsen, hiszen a kritikát nagyon hasznos dolognak tartom, ha az szakmai jellegű. Azonban, ha az poltikai indíttatású, akkor viszont berzenkedem ellene. Hogyan lehet, kell interjút készíteni, tudósítást, kritikát írni? Szerintem barát módra. Mit értek ez alatt? Kifejtem…
Két kritika – egy vélemény
A közelmúltban két nagykövet ügyében is meglehetősen durva – politikai jellegű – kritikát kaptam a magyarországi baloldal két ismert újságírójától. Az egyik bíráló egy korábbi, közvetlen munkatársam volt. A másik, egy olyan kolléga, akivel személyesen soha nem találkoztunk. Ezzel együtt, előttem nem ismeretlen az ő munkássága sem.
Mindkettőjük világnézetével, azt gondolom, hgy tisztában vagyok. Az ismereteim szerint gondolkodásmódjuk baloldali. Tőlem mindenesetre bal oldalra találhatók. Azonban szeretném leszögezni, hogy a történetnek ez a része engem nem érdekel. Sokkal inkább lényeges a kérdés szakmai jellege. Azt tartom, hogy mindenkinek a magánügye, hogy kiben, melyik pártban, oldalban világnézetben hisz. Ez a sajtó feladatok ellátása során nem biztos, hogy helyes, ha megjelenik.
A két nagykövet, akiről szó van, egyértelműen a jelenlegi kormány küldöttei, jelesül az Egyesült Államokba. Az USA-ban több nagyköveti rangú diplomata is teljesít diplomáciai szolgálatot. Magyarország USA-ba akkreditált nagykövete Washingtonban, a fővárosban teljesíti diplomáciai szolgálatát. A megbírált interjúban a New York-i, nagyköveti rangban dolgozó Főkonzullal beszélgettem távozásáról. A másik cikkemben – a bírált tudósításban – Magyarország ENSZ missziójának, szintén nagyköveti rangban tevékenykedő vezetőjéről is írtam.
Politikai vélemény
A kifogások ellenem egyértelműen politikaiak voltak. Egy helyütt kollaboránsnak neveztek, azért mert nem negatív kritikai éllel emlékeztem meg a nagykövet tevékenységéről. Komoly hibának minősítette a bíráló, hogy az ENSZ misszió vezetőjéről pozitívan tudósítottam.
Azt gondolom, hogy nem lehet nem elismeréssel szólni arról, hogy a Magyar Állami Operaház New York-i Bán Bán bemutatóján mintegy ötszáz ENSZ diplomata és a nemzetközi sajtó jeles képviselői vettek részt a nagykövet meghívására. A tudósításban elismerően írtam a nagykövet beszédéről. Ez volt igazán a kifogás tárgya. Ezzel szemben le kell szögezni azt a tényt, hogy az előadás szünetében, akivel csak találkoztam, mindenki a magyar nagykövetet dicsérte. S itt nem a magyar diplomatákra gondolok, hanem ENSZ alkalmazottakra, diplomatákra és a sajtó képviselőire.
Csak egy beszélgetőtársat emelnék ki a több közül, nevezetesen a Foreign Press Association elnökét, aki kiemelkedő személyiségnek nevezte a magyar ENSZ Nagykövetet. Az FPA elnöke – David Michaels, egy dél amerikai hírügynökség vezetője, politikai-, gazdasági-, stratégiai szakértő – nem vádolható azzal, hogy magyar, vagy magyar kötődésű, tehát elfogult lenne, viszont az elmondható róla, hogy barát módra nyilatkozott meg. Magyarország iránti barát módra.
A sajtó műfajai
Mielőtt kifejteném véleményemet arról, hogy mit értek a címben szereplő „barát módra” kifejezés alatt, a tisztánlátás kedvéért szeretném felidézni az újságírók számára készült tanykönyv néhány gondolatát.
Mint sajtóműfaj létezik a beszámoló, amely bár hírszerű, de mégis többről szól, mint a tény(ek) közléséről, hiszen tartalmazhatja például a körülmények, a helyszín leírását is.
Egy másik sajtóműfaj az interjú, ahol a kérdező a megszólaltatott személytől (személyektől), olyan megtörtént dolgok iránt – esetleg véleményéről – érdeklődik amely másokat érdekelhet. Persze fontos, hogy legyen valamilyen aktualitása is a témának. Ebbe a műfajba tartozik a portré, amely egy érdekes, egy ismert, egy bemutatandó emberrel készül. Például, egy valamilyen esemény kapcsán. Itt az újságírás írott és íratlan szabályai szerint a szerző nem viselkedik oknyomozó riporterként! Az ugyanis egy másik műfaj.
Egy riport készítése során a szerző csak a tényekre szorítkozhat. A riporter nem “költhet”, nem írhat le alanyáról semmi olyant, ami nem történt meg, vagy a riportalany nem mondott el. A riport tehát tényközlő műfaj.
Más sajtóműfaj – a vélemény újságírás egyik fajtája – a jegyzet. Ebben az esetben a tényekhez kapcsolódóan a szerző leírja saját megfigyeléseit, észrevételeit, látásmódját, szubjektív véleményét. Ezt a szerző teheti ellenségesen, de barátilag is.
A vélemény újságírás egyik fajtája a kommentár is. Ebben a műfajban a szerző elemezhet, magyarázhat,és személyes véleményét akár sarkosan is megfogalmazhatja. Ez ugyancsak lehet ellenséges, de akár baráti módon megfogalmazott vélemény.
Van az újságíróknak egy fontos típusa, nevezetesen a publicista. Sokan a publicisztikát tartják az újságírás egyik legnehezebb műfajának, feladatának.
Magam is szoktam publicisztikát írni, s tudom, hogy valóban nehéz feladat. Itt jelenik meg igazán az újságíró a maga valójában, itt jelenik meg a szerző világnézete, a véleménye a választott témájáról.
Az értelmezés, sokszor a megértetés, de még többször a meggyőzés szándékával íródnak a publicisztikák.
Amikor publicisztikát írok, akkor magam a megértetést tartom a legfontosabb feladatomnak.
Ebben a műfajban számtalan esetben irodalmi szinten jelenik meg a szerző véleménye, olyannyira, hogy sokszor ezt a műfajt nem is újságírásnak, hanem irodalomnak tekintik. Az irodalomnak olyan műfaja, amelyben számtalan esetben a politikai és társadalmi élet kérdéseit világítja meg a szerző, persze a saját szemüvegén keresztül láttatva. A jó publicisztika olyan, mint a jó tükör. Szinte minden esetben a társadalom valamely kérdésével, többnyire a mindenkori hatalommal foglalkozik. A legismertebb publicisztikai műfajok, a kommentár, jegyzet, valamint a vezércikk.
Egy interjút, egy tudósítást lehet úgy is megírni – csak nem szabad -, hogy kiderül a cikkből, hogy az újságíró ellenséges érzelmeket tanúsít az interjúalanya irányában. Az újságírónak ugyanis nem feladata az interjú, a portré, vagy a tudósítás műfajában véleményt nyilvánítania a megszólaltottról, vagy a tudósítás alanyáról. Véleményt igenis nyilváníthat, de a szerző ezt csak egy másik műfajban teheti közzé, ez a vélemény újságírás bármely fajtája lehet.
Ellenség, vagy barát?
Sok újságíró úgy tartja, hogy a véleményt csak ellenségesen lehet kinyilvánítani. Sokan azt gondolják, hogy akkor jó újságírók, ha ellenségesen, de legalábbis nagyon keményen kérdezik a riportalanyokat. Igen, elismerem – főként az amerikai típusú sajtónak – helyesen, van ilyen törekvése. Persze nem szabad összetéveszteni az ellenséges és a tárgyilagos kérdezést. Különösen jól megtapasztalható az amerikai elnökválasztási kampányok idején, ahol nemcsak a jól tájékozott szakembernek, de az egyszerű olvasónak, nézőnek, hallgatónak is egyértelműen kiderül, hogy a riporter melyik elnökjelöltet támogatja. Ezt persze nem tartom helyesnek.
Sok médiaszakember azt kritizálja – szerintem helyesen teszik – ha az újságíró csupán “mikrofon-állvány”, azaz szaknyelven szólva “alákérdez”. Valóban ez nem minőségi újságírás. Ez a propaganda, főként a politikai propaganda műfajába tartozik.
Sokan összetévesztik a kritikai vélemény kulturált közlését és a dorongolást, sőt leírom, az “anyázást”. Sokan azt gondolják, hogy ők akkor jó újságírók, ha véleményüket sarkosan, avagy kifejezetten ellenségesen nyilvánítják ki. Azt gondolják, hogy ők akkor jó újságírók, ha egyértelműen kiderül, hogy más oldalon állnak, mint az interjú alanya, vagy akiről egy tudósítás szól. Elismerem, igen, van eset és ily módon lehetséges publicisztika, ahol a szerző komoly ellentétben áll(hat) a riportalannyal és ennek hangot ad. De! Ezt nem teheti durva – az újságírástól idegen – stílusban. Erre mondja a köznyelv, hogy a közlés nem tűr nyomdafestéket. Tehát nem lehet még az ellenséges véleményt sem oly módon kinyilvánítani, hogy az ne tűrje a nyomdafestéket. Persze ezt sokan manapság félreértik, félremagyarázzák, hiszen az internetes kommentekben nincsen nyomdafesték, tehát olyanokat is leírnak, amelyek az újságírás írott és íratlan szabályai szerint nem közölhetők.
Sok-sok évvel ezelőtt, valamikor az ezredforduló tájékán – egy televizió műsor főszerkesztőjeként – arra figyelmeztettem az egyik sztárműsorvezetőnket, hogy ne járassa le a műsorban a riportalanyokat. Rendszeresen ugyanis így kérdezett, ezt tartotta feladatának. Akkor azt mondtam, “ne járasd le a riportalanyt, kérdezd csak, lejáratja majd önmagát.” A sztárunk akkor megsértődött ugyan rám, de a műsorban azt tette, amit kértem tőle, s a műsor engem igazolt. Ma is ezt tartom helyesnek.
Barát módra
Újságíróként nem feladatom egy tudósítás, egy beszámoló írásakor sem ellenségesnek, sem barátnak lenni. A feladatom tárgyilagosan, a tényeknek megfelelően tudósítani.
Újságíróként nem feladatom egy interjú, egy portré keretében ellenségesnek lenni, sőt azt tartom helyesnek, ha alanyom barátként fogad el. A barátságos körülmények között hamarabb kialakul a bizalom. Tapasztalatom szerint, ha barátként kérdezem, könnyebben kinyílik.
Akár portrét készítek, akár tudósítást írok, akkor feladatomnak azt tartom, hogy a lehetséges legtöbb információt összegyűjtsem az adott témámról, hogy felkészülten üljek le beszélgetni azzal, akivel a portré készül. A tudósító feladata, hogy felkészült legyen abban a témában, amiről a beszámoló készül. Nem elég jelen lenni az eseményen, de ismerni kell a történések hátterét is. Időnként kutatni kell a háttér után, mert a tudósítás csak akkor lehet teljes, ha sikerül nemcsak a hír alapkérdéseire választ adni, azaz mi, hol, kivel, mikor, hogyan történt, de jó, ha a miért kérdésre is választ kap az olvasó, a hallgató, a néző.
Nekem ezt jelenti a barát módra. Barát, s nemcsak a nevem miatt.
Barát Tamás
A cikk illusztrációja egy, a Magyar Média Önszabályzó Testület Facebook oldala részére készített kollázsom.