New York Downtown

„Almaszeletekhez” elöljáróban

Mielött belefognék leírni a magam New York-i almaszeletét, szeretnék előljáróban néhány dolgot tisztázni. Szeretném a saját nézőpontomat megvilágítani.

 

Fejtő FerencAz ezredforduló tájékán, huszonéve, volt egy televíziós műsor sorozatom. Az volt a címe, hogy “Velünk élő professzorok”. Professzorokról, tanárokról szólt a műsor. Műsorvezetőként bemutattam azokat a meghatározó személyiségeket, akik nélkül sok-sok mai szakember nem lenne az, ami. Tudományos munkájukról sok szó esett a sajtóban, de nem beszéltek az emberi oldalukról. Televíziós újságíróként az embert szerettem volna bemutatni ezekben a mélyinterjúkban. Riporterként minden beszélgetésben azt firtattam, hogy honnan indultak el, milyen családi, iskolai háttér kellett ahhoz, hogy azok legyenek, amik lettek. Magyarul, milyen volt az indíttatás?

Amikor jelen kötet szerkesztője azt kérte tőlem, hogy írjam meg a magam érzelmes amerikai, New York-i utazását Fejtő Ferenc, Érzelmes utazás című könyvét hozta fel példaként. Fejtő Ferenc saját családja és egy családlátogatása, egy érzelmes utazása történetét használta fel hogy a világról alkotott véleményét kifejtse. Az én érzelmes utazásomat is az indíttatással szeretném kezdeni. Saját családom történetét csak érintőlegesen, s csak annyira említem, hogy az általam leírtak megértéséhez ezzel is hozzájáruljak, inkább egy nézőpontot, egy világlátást, néhány “az új világban “ szerzett tapasztalatot szeretnék az olvasó számára bemutatni.

Indíttatás

A budapesti hetedik kerületből, azaz Erzsébetvárosból származom. Életemet alapvetően meghatározza, hogy az első negyedszázadom helyszínei az Almássy-, a Hunyadi tér, a Városliget és ezeknek a helyeknek a környékei. No meg a budapesti “Chicago”. Fiatalabb olvasók kedvéért írom le, hogy Budapest hetedik kerületének egy részét nevezte a pesti köznyelv Csikágónak. Ez a városrész a Thököly út, a Dózsa György út, a Damjanich utca és Rottenbiller utca környékét jelezte. Ez a budapesti terület feltehetőleg azért kapta ezt a “megtisztelő” nevét, mert valóban hasonlatos lehetett névadójára. Ami a jellemző a névadóra és Budapest hetedik kerületének egy részére egyaránt, hogy a közbiztonság – udvariasan fogalmazva – hiányzott. Chicago kiépülésekor az Egyesült Államokban azonnal a nagyvárosi nyomor és bűnözés szinonimájává vált.

Jellemzésül a környékre jól emlékszem fiatal gyerekkoromból a mondásra: “Mindig háttal a falnak közlekedj, hogy ne a hátadba kapd a kést!”

Szóval alapvetően a hetedik kerület – no meg egy kicsit a hatodik és a tizenharmadik is – alapozta meg az indulásomat. Az általános iskolai éveket a Dob utcában éltem meg. Ez az iskola nem messze a volt budapesti gettótól, a zsinagóga háromszögtől, (A Dohány-, a Klauzál- és a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógák miatt nevezték ezt a városrészt zsinagóga háromszögnek. Az első a neológ, ma konzervatívnak, a második az orthodox, s a harmadik a “status quo”-nak nevezett zsidó irányzat zsinagógájaként ismert.)

A meghatározó környezet számomra az Almássy- és az Izabella tér, a Csengery-, és a Dob utca voltak. Iskola és osztálytársaim, barátaim is ebből a környezetből kerültek ki. Gimnazistaként a Kölcsey padjaiban ültem. Itt váltottam egy kicsit, hiszen bekerültem egy hatodik és tizenharmadik kerületi társaságba. Ily módon sokat fordultam meg az Andrássy úton, a Béke tér és Petneházi utca környékén. Ehhez persze hozzáteendő az is, hogy biciklizni és “haverkodni” természetesen a városligetbe, a Vidám Parkba és környékére, illetve a Széchényi fürdőbe jártunk, hiszen ez volt számunkra a kézenfekvő.

Szóval egyértelműen városi gyerek voltam.

A háttérhez és az indíttatáshoz alapvetően hozzájárult a családi háttér.

Kezdjük ott, hogy az egész életemet meghatározza az a tény, hogy nem egész két évvel a második világháború után születtem meg. Eleinte édesapám Szegeden dolgozott, édesanyámmal mi ketten Budapesten nagyszüleimmel éltünk. Ily módon nagyon fiatalon ingajárat voltam Szeged és Budapest között.

A gyerekkoromról nincsenek igazán jó emlékeim (lesz majd egy olyan, 1956-ról szóló emlékem, amit majd a New York-i 1956-os ünnepség kapcsán, megemlíteni szándékozom), kivéve egy dolgot. Ez pedig a színház, a művészetek iránti szeretet kialakulása.

Barát Tibor - Würtz Ádám karikaturája Édesapám újságíró, reklám- és szervezési szakember volt, (ezt igazán Würtz Ádám grafikusművész ragadta meg egy grafikáján) 1956 után az Állami Déryné Színház egyik vezetője volt. Ez pedig az egész életemet meghatározó élmények sorát jelentette számomra. Ugyanis édesapám rendszeresen elvitt magával részben baráti körébe, másrészt szinte nem volt olyan színházi bemutató, amelynek főpróbáján ott ne lehettem volna. Abban az időben emlegettem is sokszor: “Apatejel szívtam magamba a színház és a sajtó szakma szeretetét.”

Meghatározó volt számomra néhány “híres” emberrel való kapcsolat, amely a gyerek korban kezdődött és utána néhányukkal fiatal felnőttként is folytatódott. Példaként csak néhány nevet szeretnék említeni: Kállai István, Jászai-díjas író, Kertész Imre, a későbbi Nobel-díjas író, Rodolfó, a bűvész, vagy színészek közül Alfonzó és Latabár Kálmán, az újságírók közül Ipper Pál, televíziós személyiség, a későbbi New York-i tudósító.

Biztos vagyok abban, hogy az, hogy újságíró lettem meghatározó volt az a tény, hogy egyrészt édesapám újságíróként, szerkesztőként dolgozott, s másrészt az, hogy Kállai Istvántól és Ipper Páltól alapvető tanácsokat kaptam már az induláskor.

A fiatal felnőtt évekről – főként az esztétika-filozófiai szakos tanulmányaim idejéről – azt szoktam mondani, hogy semmiben sem különbözik a saját korosztályom többi tagjának életétől. Azt tettük, amit tehettük. Talán ez is közrejátszott abban, hogy pályaelhagyó lettem. Harmadéves lehettem, amikor a baráti társaságom egyik tagja számára, a munkahelyére bevitem a számomra már nem szükséges, kidolgozott államvizsga tételeket, összetalálkoztam annak főnökével, akivel nagyon hosszú beszélgetésbe keveredtem. Akkor még nem is gondoltam rá, hogy ez amolyan, ahogyan akkor nevezték “kádárezés” lett. A beszélgetés eredményeként a “főnök” állást ajánlott fel a számomra. Akkoriban alakult meg a Chemolimpex Külkereskedelmi Vállalat Gumiirodája, ahova fiatalokat kerestek. Így lettem, eleinte még propagandistának nevezték, majd később publicity executive. Ennek a megnevezésnek és ténynek a későbbiekben – s főként az Egyesült Államokban – komoly jelentősége lett. Ugyanis ennek a beosztásnak és foglalkozásnak köszönhetően jutottam el először 1976-ban az Egyesült Államokba, Chicagóba és New Yorkba.

Az “új világ” és én, avagy Csikágóból Chicagoba

Maga a publicity executive kifejezés eredete az USA-ból, valamikor az 1900-as évek elejéről származik. Mint publicity executive-nek a feladatom volt a magyar gumimatracok – tán van aki még emlékszik a PALMA gumimatracra – nemzetközi publicitásának a megszervezése. Akkoriban Magyarország gumimatrac témában világhatalom volt. A világ gumimatrac össztermelésének 23%-át Magyarországon az eleinte OGV-nek, majd később Taurus Gumiipari Vállalatnak nevezett vállalat Palma gyárban Budapesten és Nyíregyházán gyártották.  A világ minden részén ismerték, szerették, használták a Palma AirBed-et, ahogyan akkor neveztük.

A hetvenes évek közepén a Palma gumimatrac az Egyesült Államok meghódítására indult. Így kerültem el először 1976-ban magam is az USA-ba, pontosabban Chicagóba, ahol is az amerikai National Sporting Goods Association Convention alkalmával Chicagóban megrendezték a Trade Show-t, ahol bemutattuk a Palma Air Bed-et. Majd a show után New York-i tárgyalások következtek. Már korábbi években is próbálkozott a Chemolimpex Külkereskedelmi Vállalat az eladásokkal az USA-ban, de az akkori amerikai képviselőnk szerint ez a bemutatkozás sokat lendített az eladásokon.

Személy szerint számomra, a budapesti Erzsébetvárosból és Csikágóból induló, akkori magyar fiatal számára ez az amerikai, chicagói és New York-i utazás meghatározó élménnyé vált. Nagyon hálás vagyok az akkori főnökömnek Somogyi Erzsinek és az amerikai képviselőnknek Leslie Kellernek, hogy eljutottam az “új világba”, s személyesen láthattam, hogy mi minden működik másként az óceán túlpartján.

Képviselőnk, a piacot kíválóan ismerő üzletember, Leslie, azaz Keller László, magyar származású volt. Bár amerikai gyártulajdonos volt, de magát igazán diplomatának tartotta. Nem is véletlenül, hiszen később ő lett a Zsidó Világkongresszus európai vezetője és valóban diplomataként közvetített az országok között. 1976-ban azonban még, mint üzletember tanított engem az amerikai piac sajátosságaira. Az ő első példabeszédére a mai napig emlékszem.

Az amerikai piac sajátosságait magyarázva monda nekem: “Egy lóidomárnak, egy trénernek, akinek a lovai sorra nyerik meg az európai versenyeket, rendkívül nehéz elmagyarázni, hogy lova Amerikában nem fog nyerni.” Miért? Kérdeztem. “A válasz egyszerű” – mondta “mások a szabályok!” Akkoriban ezt az állítást nem egészen értettem, azóta azonban világossá vált, hogy mire is gondolt. Igen, a kereskedelem alapvető szabályai általában azonosak a világon mindenütt. Egyértelműen a kereslet és a kínálat a meghatározó a világon mindenütt. Azonban mégis komoly különbségek vannak a különböző országok kereskedelmében. A különbségek a különböző nemzetek kultúrájában, szokásaiban rejlik.

Az amerikai gazdaság néhány jellemzője

Kezdjük ott, hogy az Amerikai Egyesült Államok szövetségi köztársaság, amely ötven tagállamból áll. Az ország területe 9,83 millió négyzetkilométer. A világ harmadik legnépesebb államaként tartják számon –  a legutóbbi adatok szerint – a mintegy 324 millió fős lakosságával. A legfrissebb népszámlálás éppen 2020-ban, e sorok írásakor folyik.

Az Amerikai Egyesült Államok gazdaságáról azt tartják, hogy ez a világon talán a legnagyobb gazdaság. Az USA komoly mennyiségű természeti erőforrással rendelkezik, fejlett az infrastruktúrája, az egyik legnagyobb olaj- és földgáztermelő. Feltehetően ebben alapvetően az a tény is szerepet játszik, hogy az USA a világ egyik legnagyobb értékű pénzügyi piacával rendelkezik, ennek következtében ennek a piacnak van az egyik legnagyobb hatása a világ gazdaságára. A New York-i tőzsde a világ talán legnagyobb tőzsdéje. Ehhez tegyük hozzá, hogy az is meghatározó lehet, hogy a dollárt a világon általánosan elszámoló eszközként, sőt több helyen fizetőeszközként is használják.

Le kell szögezni azt a tényt, hogy az amerikai gazdaság a fogyasztásra épül. Fontos tény az is, hogy a munkaerőpiac meghatározó szereplői a bevándorlók, akik a világ minden tájáról érkeztek. Ez – privát megérzésem – talán leginkább igaz New York városára. Ezért is szokták mondani, hogy “New York nem Amerika. New York egy Bábel.” 

Teszem hozzá, hogy manapság New York főként spanyol, avagy ahogy itt nevezik latino befolyásoltságú. Számos lakosa van, aki egy szót sem tud angolul, csak spanyol nyelven beszél. New Yorkban a második nyelv az amerikai angol után a spanyol. Számos hivatalos helyen ezen a két nyelven írják ki a feliratokat, azonban jártam olyan állami hivatalban, ahol a hangosbemondó csak spanyolul szólította az ügyfeleket.

Ami innentől következik, az már az én érzelmes utazásom része.

Tehát, folytatása következik…