Az elkövetkezőkből kiderül (?), hogy véleményem szerint hol is kell élni? Két korábbi tudósításom is szólt erről a témáról. A korábbi tudósításaim szövegén csak annyit változtattam, hogy kihagytam belőlük az események megnevezését. Mert nem az események voltak a lényeges mozzanatok, hanem az az érzés, amit kiváltott belőlem, illetve a résztvevőkből.
Tudósítás egy magyar ünnepségről New Yorkból
XXI. század második évtizede. New York, magyar ünnepség. A terem zsúfolásig tele van. Ahogyan mondani szokták, egy gombostűt sem lehet leejteni. Lehetnek legalább százötvenen. Nincsen elegendő szék, sokan állnak. A közönség soraiban számos rendkívül idős ember található. Vannak kilencven felettiek, de sok a nyolcvan, de még a hetven éves ember is. A hatvanas éveiket taposó korosztályból, az ötvenes, negyvenes generációból kevesebben vannak, de azért a fiatalabbak a gyerekek, az unokák korosztálya is itt van.
A teremben több csoport tagjai vannak jelen. Elsőként itt vannak “bezzeghék”. Így nevezik a New York-i magyar zsargonban azokat, akik régen élnek itt. Nevük onnan származik, hogy sokszor kezdik úgy mondataikat, hogy “bezzeg az én időmben”, s ezt követően a fiatalabb generáció lesajnálásával, sőt gyakorta szidalmazásával folytatódik a mondat.
A teremben itt vannak “nácikámék” is. Ezt a megnevezést az amerikai magyar népi zsargon azoknak tartja fenn, akik többnyire a második világháború alatt, illetve közvetlenül azt követően érkeztek ide Amerikába. Sokukról azt is mondja a fáma, hogy a háború idején nem viselkedtek emberhez méltóan. Számosan közülük szélső jobb oldali nézeteikről ismertek. Visszasírják a második világháborús magyar dicsőséget. Hallottam már olyan megjegyzést is ezektől az emberektől, hogy ők a valódi emigránsok. Ennek a magyar csoportnak a tagjai nemcsak az eredetileg háború alatt, vagy után érkezett generációból kerülnek ki, de számos esetben családjuk gyermekeik, unokáik is hasonló nézeteket vallanak.
A teremben ülő harmadik csoport tagjai az “ötvenhatosok” csoportja. Ők alapvetően 1956/57-ben érkeztek az USA-ba. Ők valóban menekültként élték meg az ideérkezést, az élet újrakezdését.
A negyedik csoportba a “disszidensek” tartoznak. A József Attila által használt kifejezéssel a “kitántorgók”, a legújabb generáció, többnyire a hetvenes évekből, de sokan vannak közöttük, akik már nem is disszidáltak, hiszen az elmúlt 20 – 25 évben érkeztek ide. Ők már a fiatalabb generációhoz tartoznak.
Utoljára, de nem utolsó sorban vannak itt amerikai hozzátartozók is. Amerikai férjek, feleségek, gyerekeik, unokáik, akik közül sokan nem tudnak magyarul, de a családtagjuk kedvéért eljöttek. Sok szülő nem is kívánja, hogy “amerikai” gyereke, unokája tudjon magyarul. Viszonylag kevés köztük az olyan, mint a híres magyar származású írónő, Claire Kenneth, aki 1996-ban, egy, az ötvenhat negyvenedik évfordulójára készített dokumentum filmemben, az interjú során azt válaszolta nekem, hogy “büszke vagyok arra, hogy karácsonykor az unokám magyar énekli a mennyből az angyalt.”
Az ünnepség magyar nyelven zajlik. Az ünnepség végére érünk. A műsorközlő felkéri a közönséget, hogy befejezésül énekeljük el a Szózatot.
Körülnézek a teremben. A felszólítás hallatán nagyon sok felcsillanó szemet látok. A hangszórókból halkan felcsendül a zene, majd hangosodik, s a közönség rákezdi: “Hazádnak rendületlenűl légy híve, oh magyar; Bölcsőd az s majdan sírod is, Mely ápol s eltakar.”
Láthatóan többen meghatódnak, több szem elhomályosodik, többen sírással küszködnek, s mire a közönség odaér, hogy “A nagy világon e kivűl nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell.” a közönség szinte teli torokból énekel, de mindenesetre hangosabban, mint ahogyan a Szózat elkezdődött.
Énekelnek, tudják, hogy mit énekelnek, de nem fogják fel a szöveg értelmét.
Éneklik, hogy “itt élned, halnod kell”. S nem kérdezik meg maguktól, hogy hol is kell élni? Avagy hol élnek ők?
Felmerül a kérdés, ha valóban komolyan gondolják, hogy ha Magyarország a bölcsőd, s majdan sírod is, akkor mit keresnek Amerikában? Miért élnek itt? Miért éneklik olyan lelkesen a Szózatot?
Hol kell élni?
Valaki, egy New York-ban élő magyar, fenti kérdésemre válaszul egy magyar verset idézett fel nekem. Pósa Lajosnak, a magyar mesemondónak a versét. A vers így kezdődik: “Magyar vagyok, magyar. Magyarnak születtem. Magyar nótát dalolt a dajka felettem.”
Sajnos az a New Yorkban élő idősebb ember, aki ezt felidézte számomra, nem ismeri teljességében Pósa Lajos versét. Avagy az is lehet, hogy elfelejtette, hogyan is fejeződik be az idézett vers. Pósa Lajos ugyanis ezt írta a vers végén.
“Széles e világnak fénye, gazdagsága
El nem csábit innen idegen országba.
A ki magyar, nem tud sehol boldog lenni!
Szép Magyarországot nem pótolja semmi!
Magyarnak születtem, magyar is maradok,
A hazáért élek, ha kell, meg is halok!
Ringó bölcsőm fáját magyar föld termette,
Koporsóm fáját is magyar föld növelje!”
Ha már vers, akkor magam inkább Petőfi Sándor Magyar vagyok című versét idézném fel. Így kezdődik: “Magyar vagyok. Legszebb ország hazám”. 1847 februárjában azonban azt is leírta Petőfi, hogy Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! Itt minálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog.”
Ezt a témát azonban nem szeretném folytatni, mert ez az “áthallás”-ra késztető gondolat nem ennek az írásnak témája.
Hálaadás Amerikában
November Amerikában a hálaadás vacsoráktól hangos. Mindenki a pulykáról, a pulykavacsoráról beszél. Egy hálaadási vacsorán elhangzott beszélgetés kapcsán több kérdés is felmerült bennem. A kérdések, azt gondolom, több, mint elgondolkodtatóak…
Egy Bronxban (New York legészakibb “kerülete”, erről majd részletesen lesz szó) hálaadási pulyka vacsorát szeretnék felidézni. Vegyesen voltak jelen a “new yorki bábel” különböző nemzetiségeinek képviselői, közöttük több magyar is. Ez New Yorkban nem meglepő. Bárhova néz az emberfia, találkozik magyar származásúakkal.
A legutolsó népszámláláskor egymillió négyszázezer amerikai vallotta magát magyar származásúnak. Ebből a legtöbben – mintegy fele – három államban, New York, New Jersey és Connecticut államokban élnek. Ily módon nem volt meglepő, hogy a bronxi vacsorán több magyar is jelen volt.
A hálaadás – angolul thanksgiving – egy olyan ünnep, amely elsősorban észak-amerikában honosodott meg. Az ünnep eredeteként azt tartják, hogy az őszi betakarítások után a termésért Istennek adnak hálát.
Azon a vacsorán, ahol részt vettem többször is felmerült, hogy ki és miért ad hálát az idei ünnep alkalmával.
Itt hangzott el a következő beszélgetés:
– Tudod, hogy Te idén miért lehetsz hálás?
– Hálás, én miért?
– Hát azért, mert itt lehetsz. Itt New Yorkban, s nem Magyarországon.
– Hálás lenni azért, mert emigrációban vagyok? Hálás legyek azért, mert nem ott élhetek, ahol megszülettem?
Ez a beszélgetés, amelyik amerikai magyarok között zajlott le, elgondolkodtatott. Aki a kérdést feltette, s meg is válaszolta, a kérdés előtt büszkén mesélte, hogy nemrég kapta meg az amerikai állampolgárságát. Tehát nem “ötvenhatosok” beszélgettek egymással.
Az amerikai ötvenhatosok között sokan gondolják úgy, hogy hálásak azért, hogy itt az Egyesült Államokban élhetnek. Ezek az emberek sokszor hangoztatják is, hogy örülnek annak, hogy új hazájuk van, amelyik befogadta őket. Nekik, akkor, ahogyan ők fogalmazzák, “menekülniük, emigrálniuk kellett”.
S, akkor felmerül az első kérdés: Emigrálni? A huszonegyedik században? Magyarországról, Az Európai Unióból?
Az emigrálni szó pontos jelentése, az idegen szavak szótára szerint: “A hazáját elhagyja, kivándorol.” Egy másik szótár hasonlóan magyarázza: “hazáját (főként politikai okokból) elhagyja; önkéntes száműzetésbe megy.”
Emigrálni tehát azt jelenti, hogy valaki önként új hazát választ magának. Önként hagyja el szülőhazáját, mert azt gondolja, hogy a másik államban békésebben, nyugodtabban, jobban élhet.
Alaposabban belegondolva két gondolkodásmód áll itt szemben egymással. Az egyik a hagyományos magyar gondolkodásmód, s a magyartól korábban teljesen idegen, azonban Magyarországon is egyre elfogadottabbá váló amerikai, de európaiakra is igaz mentalitás.
A 2000-es évek elején, amikor még Magyarország nem volt az EU tagja, felkértek, hogy tartsak egy előadást arról, hogyan látom mi várható, ha majd EU tagok leszünk?
Felidéznék ebből az előadásból néhány gondolatot:
„Ahogyan nincsen igazán amerikai gondolkodás, úgy európai gondolkodás sincsen. Van osztrák, francia, angol, német, olasz, spanyol, stb. gondolkodás, amelyeknek vannak közös vonásai. Ezek közül a közös vonások közül kiemelkedik a mobilitás iránti vágy. Ez pedig ellentétes a magyar gondolkodásmóddal. Ugyanis a magyar gondolkodásmódot a Szózat jellemzi. Az „európai”, vagy az amerikai gondolkodásmód ennek az ellentéte. Egyszerűen fogalmazva: ott élj, ahol számodra a legmegfelelőbbek a körülmények! „
S teszem hozzá ma, amikor itt az USÁ-ban felhangzik a Szózat, s az előbb is említett sorokat éneklik a résztvevők, elcsodálkozom, hogy az éneklők mennyire nem értik az ellentmondást.
Míg az általános magyar közgondolkodás szerint “itt élned, halnod kell”, addig az amerikai, az európai gondolkodásmód szerint ott élj, ott boldogulj, ahol számodra a legmegfelelőbbek a körülmények. S, ha azok a körülmények amelyekre vágysz, nem szülőhelyeden teremthetők meg, akkor élj ott, ahol mindezt megteremtheted magadnak. S, ha az éppen Anglia, Skandinávia, Izrael, Ausztria, vagy az Egyesült Államok, akkor élj ott, ahol ez számodra a legmegfelelőbb.
Nemrégiben azt olvastam, hogy a huszonegyedik század második évtizedében többen hagyták el Magyarországot, mint 1956-ban tették ezt, az úgynevezett határnyitáskor.
Ebből logikusan következnek a kérdések:
Ezek az emberek emigráltak, menekültek Magyarországról? Ezek az emberek hálát adhatnak azért, mert vannak országok, városok, helyek, amelyek befogadják őket? Amelyek munkával, jobb megélhetéssel várják őket?
Ha a legnagyobb közösségi média, azaz a Facebook bejegyzéseket olvassuk ebben a témában, akkor a válasz a kérdésekre többnyire igen. Van aki származása miatt érzi úgy, van aki gazdasági okok miatt, például a munkanélküliség okán. A cigányok, a zsidók közül sokan érzik úgy, hogy nem kívánt személyek saját szülőhazájukban. Azt gondolom, hogy megérthető, ha valaki úgy érzi, hogy biztonsága veszélyben van és boldogulni, másutt jobban élni, talán könnyebben lehet. S lehet. Igazuk lehet.
Mint újságíró számos interjút készítettem itt élő magyarokkal.
Az egyik amerikai állampolgárrá lett magyar kérdésemre azt válaszolta, ő már itt New Yorkban érzi magát otthon. Állása van, keresetéből megél, s ami talán a legfontosabb: úgy érzi szükség van rá. Számítanak rá. Kijelentette és egy könyvben meg is írta. Könyvének címe: “Amerika az én hazám!”
Ugyanezt mondta egy interjúban egy “ötvenhatos disszidens”, aki Kanadában csinált komoly karriert. Kanada egyik korábbi, ma már nyugdíjas, magas beosztásban lévő állami vezetője azt nyilatkozta nekem, hogy soha el nem feledi, s büszke is magyar származására, de magát már kanadainak tartja. Kanadát érzi hazájának.
A kérdéshez az is hozzátartozik, hogy ezek az emberek hazájuknak érzik-e a külföldet, ahol többek között nyelvi problémái vannak, ahol a még a hétköznapi, közönséges, tipikus élethelyzetekben is kulturális sokk éri őket? S nem kell ahhoz pszichológusnak lenni, hogy felmerüljön a kérdés: ezeknek az embereknek az életében mennyire lehet meghatározó a kulturális sokk okozta trauma?
A válasz pedig egyértelmű: komolyan. S nem csak a más nyelv, de inkább az eltérő hagyományok, amiket a leghamarabb meg kell szokni, meg kell tanulni. Az első legfontosabb tanulnivaló, a más, a magyartól többnyire eltérő, sokszor ismeretlen gondolkodásmód.
Sokan számoltak már be negatív tapasztalataikról, sokan mondták már el, hogy nehéz megszokni a más kultúrában természetes habitust, attitűdöt, viselkedésmódot, sokszor idegen tradíciókat. Akárcsak az olyan egyszerűeket is, mint a hálaadás ünnepe.
Aki november utolsó csütörtökén, a hálaadás ünnepén hálás szeretne lenni, valójában nem azért kell(ene) hálát adnia, hogy lehetősége nyílt megismerni egy új kultúrát, amitől ő maga is többé válhatott. Nem azért kell igazán hálásnak lennie, mert lehetősége adódott megtanulni egy eltérő gondolkodásmódot, ahol a másik gondolkodása van olyan fontos, mint az övé. Egy olyan közegben élhet, ahol megtanulható, hogy a másik ember gondolkodását figyelembe kell venni.
Valahol nem itt kezdődik a demokrácia? S, annak megélése? Vajh, nem ezért kellene hálát adni?
Folytatása következik…