Azzal kezdem, hogy szeretném minden olvasómat megnyugtatni, ÉLEK. Szeptember 26-án újraszülettem.

Az alábbi beszámolót az új, egy hónapos „születésnapom” alkalmából írtam. 

Életben maradtam

Abban reménykedem, hogy az olvasó ennek a ténynek ugyanúgy örül, ahogyan én örülök. Bár sejtem, hogy lehetnek azért olyanok, akiknek ez nem jelent igazán örömet. Velük azonban ezentúl nem szeretnék törődni.

Korábban személy szerint nekem fontos volt az, hogy én mindenkinek fontos legyek. Ma erre már nem törekszem. Azt korábban is tudtam, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni, mégis törekedni szerettem volna erre.

Ma már –  a velem történtek fényében – átgondoltam, átértékeltem a helyzetemet. S nem szeretnék igazán mást, mint élni. Élni a saját tempómban, a saját gondolataim, a saját meggyőződésem szerint.

Nem szükséges az, hogy mindenkinek meg kívánjunk felelni. Az ugyanis lehetetlen. A régi vicc szerint ugyan törekedni kell rá, de azt gondolom, hogy egy halálközeli – mit közeli, utáni – élmény megváltoztatja az ember gondolkodását.

Erre nemsokára visszatérek egy film – egy orvos – történetével.

Előtte azonban szeretném tisztázni, hogy a velem konkrétan megtörténtek nagy részét csak a családom, a környezetem elmeséléséből tudom, azonban az itt következő gondolatok az enyémek. Igaz, kellett egy kis idő, hogy összeszedjem magamat és képes legyek megírni az alábbiakat.

Bevezetés gyanánt – tisztázandó

Sajnos az interneten számos téves információ kering rólam. Ezért azt gondoltam, hogy jó lenne ha megírnám, hogy mi is történt velem valójában.  A számos “fake news” ami elterjedt rólam arra késztetett, hogy írjam meg a történetet.

Megírtam, s e-mailben elküldtem a barátaimnak, hogy mi történt velem. Ezt követően számtalan jókívánságot és egyben biztatást is kaptam, hogy a történet megéri, hogy publikusan is megjelenjen.

Mielőtt a történetet részletesen elmesélném szeretném azt leszögezni, hogy annak ami az alábbiak következik a politikához semmi köze nincsen!

2016-ban, mint New York-i tudósító beszámoltam egy amerikai kórházban eltöltött 31 órámról, beszámoltam az amerikai kórházi körülményekről (https://www.tbarat.info/hu/31-korhazban-toltott-ora-tortenete-s-nehany-tanulsag ). A megjelent cikkemre többektől azt a reakciót kaptam, főként a social mediában, hogy miért politizálok! Pedig nem volt célom összehasonlítani a magyar és az amerikai egészségügy helyzetét – azt az olvasóim, tették meg – csupán beszámoltam egy amerikai kórházban eltöltött harmincegy óra történéseiről.

Az alábbiak is beszámolónak tekinthetők. Egy kedves Franciaországban élő író, műfordító barátom arra biztatott, hogy amolyan Karinthy módra írjam meg”Az utazás a szívem  körül” történetét.

Nem, erre nem vállalkozom, mivel nem vagyok szépíró, csak – azzal hitegetem magam, hogy – gyakorló újságíró, s teszem hozzá nem szeretnék Karinthy epigon sem lenni, ezért arra bátran  vállalkozom, hogy egy beszámolót írjak tapasztalataimról. A műfaj szabályait itt-ott tudatosan megsértem majd, mert nem hagyományos tudósításnak szánom a beszámolómat, mivel saját érzéseimmel, gondolataimmal szeretném fűszerezni a történteket.  

S akkor kezdetnek egy ilyen “fűszer” következik:

Mit keresek itt a csorda közepén?

Sajnos a film címére nem emlékszem, arra sem, hogy ki játszotta, ki rendezte, csak a film történetére emlékszem. Arról szólt a film, hogy egy orvos megbetegedett. Rákos lett. Ez az orvos egy egyetemi professzor volt, aki a betegekkel és az orvostanhallgatókkal szemben is mindig fölényesen – mondhatni lekezelően – viselkedett, amolyan, ahogyan a pesti zsargon fogalmazza “olyan orvos volt, aki istennek képzeli magát”. Nos, ez az orvos rákos lett, s betegként nem tudta, hogy mit tegyen. Pontosan úgy viselkedett, mint egy átlagos beteg. Kétségbeesett, s kapkodni kezdett. Természetesen a legjobb orvost kereste, aki majd megműti. Ehhez persze  vizsgálatokra volt szükség. Emlékszem a film egy jelentére, ott ült a váróteremben, s azon elmélkedett, hogy: “Mit keresek én itt a csorda közepén?”

A filmben az orvost végül is megműti egy kollégája, s felépül. Újból dolgozni és tanítani kezd. Azonban ennek a felépült professzornak a gondolkodásmódja a betegség elmúltával már nem azonos a korábbi önmagával. A betegség megváltoztatta. Elgondolkodott magán, s azon, hogy mit is jelent betegnek lenni. A változást először az orvostanhallgatók érzékelhették. Ugyanis azt a feladatot adta tanítványainak, hogy mindenki válasszon magának egy betegséget, s menjen végig a választott kórnak megfelelő vizsgálatokon. Saját magán próbálja ki, hogy mit jelent betegnek, kiszolgáltatottnak lenni. Saját bőrén tapasztalja meg, hogy mit jelentenek az orvosok által elrendelt vizsgálatok. Fájnak, kellemetlenek?

Ennek a filmnek a története jutott eszembe a New York-i Mount Sinai Kórház intenzív osztályán fekve. Szívem szerint – ha arra képes lettem, volna – annak az orvosnak a figyelmébe ajánlottam volna ezt a filmet, aki megállt – felmagasodott – ágyam felett, ahol egyszerűen tehetetlenül feküdtem, s valami orvosi “halandzsa nyelven” beszélt hozzám, de valójában nem mondott semmit. Nem adott érdemi információt. Végül is nem értettem meg azt, hogy mit is szeretne velem tudatni. S Nem azért nem értettem, mert angolul beszélt, nem ez volt az oka. Angolul értettem én azt, hogy nem mond semmi érdemleges információt rólam, a velem történtekről.

A történet röviden, nagyon egyszerűen ennyi (?!):

MEGHALTAM – ÚJRAÉLESZTETTEK (kétszer is) – ÚJRASZÜLETTEM SZEPTEMBER 26-ÁN!

28-ÁN MEGMŰTÖTTEK. PACEMAKERT ÉS DEFIBRILLÁTORT ÜLTETTEK BE A TESTEMBE.

Egy kicsit részletesebben:

Szeptember 26-án New Yorkban volt egy nagyon fontos politikai, üzleti esemény. Ez volt a BLOOMBERG GLOBAL BUSINESS FORUM.

Hetven  ország államfője, miniszterelnöke, és más magas rangú vezetője vett részt ezen az eseményen, amit az ENSZ Közgyűlés időszakára időzítettek és a New York-i Plaza Hotelben szerveztek meg. Az eseményre – persze nem mint politikus, hanem mint újságíró – meghívást kaptam én is. Ott voltam a megnyitón, a sajtóbeszélgetésen. Nagyon érdekes volt, sok ismerőssel külföldi tudósÍtóval találkoztam, közösen reggeliztünk, jókat beszélgettunk. Egyszóval jól éreztem magam.

Az eseményen nem vettem végig részt, mert megérkezett Budapestről az egyik legrégebbi barátom (1967 óta ismerjük egymást, sokáig ugyanannál a cégnél dolgoztunk, évekig egymással szemben lévő házban laktunk,) az unokájával, aki itt ünnepelte a 15. Születésnapját. Az én ajándékom, szándékom szerint az lett volna, hogy a 15 éves kislánynak én mutatom meg majd New York-ot.

Ezért mentem el a Plaza Hotelből és sétáltam át a Metropolitan Múzeumba. A szálloda és a Múzeum viszonylag közel van egymáshoz. Nagyjából másfél mérföld, ez kb. fél órás séta  – New York-i mértékkel mérve, ez nem távolság. A Múzeumban felmentem a nagy lépcsőn, megvettem a belépőket és elindultunk, hogy megnézzük a múzeumot, amikor már az épületen belül elestem.

Amit innen írok, azt csak elmesélésből tudom. Ugyanis attól a pillanattól kezdve, hogy szerdán elindultam a szállodából, mindaddig, amíg szombaton a kórházi ágyon felébredtem, semmire sem emlékszem. Közben egyszer – egyszer felébredtem. Még szelfit is csináltam magamról a kórházi ágyon, SMS-t küldtem barátaimnak, hogy kórházban vagyok.

Tudom, hogy fiam ott aludt mellettem egy kihúzható ágyon a műtét előtt, hogy feleségem, barátom az unokájával és a legjobb barátom a feleségével benn voltak nálam látogatóban, többször is. Tudom, de igazán semmire sem emlékszem.

Szívleállás

Az esés következtében komolyan beütöttem a fejem. A szemöldökömet később több öltéssel varrták össze. Utóbb derült ki, hogy agyrázkódást is kaptam és az esés következtében a jobb kézfejemet is nagyon beütöttem. Persze mindez semmi ahhoz képest, hogy leállt a szívem.

Végül is mindegy, hogy azért állt le a szívem, mert elestem, vagy azért estem el, mert leállt a szívem, a lényeg a szívleállás volt.

A kórházban két nap alatt minden vizsgálatot, amit csak lehetett, elvégeztek, volt szívkatéterezés, EKG, röntgen, MRI, stb.

Szeptember 28-án volt a műtét, azóta a pacemaker és remélem a defibrillátor is működik bennem. Ez utóbbit nem szeretném megtudni, mert ez akkor lép működésbe, amikor ismét leáll a szív.

A műtéti beavatkozást követő időszakra már jobban emlékszem, főként azért mert a fájdalmakra nem lehet nem emlékezni. Olyan érzés,  mint amikor tűkkel szurkálják az ember szívét, fájtak a bordáim, az izmok, fájt a hátam. Persze tudom, hogy ez természetes. Mindez részben az újraélesztés, illetve a műtét következménye.

Azt, hogy konkrétan mi történt velem, azt bizony végül is másoktól tudom. Például attól a kedves sebész orvostól, aki – igaz, már csak a varratszedés közben – elmesélte, hogy több öltéssel kellett összevarrni a sebet a szemem fölött, amit akkor szereztem be magamnak, amikor elestem.

Ugyancsak egy másik orvostól, aki nem a kórház orvosa, hanem a legjobb barátom, nos tőle tudom, hogy az esés következtében agyrázkódást kaptam, ami teljes tudat kiesést okozott.

Gondosság – az utcán elesett ember azonnali segítése

Első alapvető dolog, amit meg kell állapítanom: Azt, hogy élek, azt annak köszönhetem, hogy ami velem történt, az New Yorkban, a világ egyik legforgalmasabb, a turisták által leglátogatottabb helyén, a Metropolitan Múzeumban (MET) történt. Ez a múzeum is, ahogyan az amerikai múzeumok, fel van szerelve életmentő defibrillátor készülékkel.

Bár megjegyzem, a Mount Sinai Kórház egyik munkatársa mesélte el nekem később, hogy sajnos fordult elő olyan eset, amikor a MET egyik alkalmazottja azért halt meg, mert nem működött megfelelően a múzeumi készülék, s mire a mentő kiérkezett, addigra már sajnos nem tudták újraéleszteni a beteget.

Az egyik orvos szerint éppen ez az eset mentette meg az én életemet.

Az én esetemben két ápolónő – akiről csak annyi tudok, hogy ők is látogatók voltak a múzeumban – amikor elestem a márványpadlón és feleségem segítségért kiáltott, azonnal hozzákezdtek a szakszerű újraélesztéshez. Az odaérkező, sajnos nem tudom, hogy orvost, vagy ápoló, defibrillátorral sikeresen – kétszer is – újraélesztett. Mire a mentők pár perc elteltével megérkeztek éltem, bár meglehetősen rossz állapotban voltam. A mentők stabilizálták az állapotomat és bevittek a közelben lévő Mount Sinai kórházba.

Ez a kórház New York egyik talán legfontosabb egészségügyi intézménye. 1852-ben alapították. A jelenleg 1,171 ágyas kórházat az USA legjobb kórházai között tartják nyilván.

Itt az úgynevezett ER (Emergency room) osztályra szállítottak. Azt gondolom, hogy sokaknak ismerős ez a két betűs kifejezés. A magyarul “Vészhelyzet” címen közismert és népszerű amerikai filmsorozat egy ER osztályon játszódik.

Az elmúlt néhány hónap során két New York-i kórház ER osztályához is “volt szerencsém”. Az egyik rendkívüli módon hasonlított a filmben megismert osztályhoz. Amikor ott voltam, a várakozás közben megszámoltam, egyszerre 64 beteget vizsgáltak, kezeltek ott. Láttam a filmből is megismert függönnyel elválasztott box-okat. Amikor én kerültem be az ER osztályra sajnos nem voltam magamnál, így erről beszámolni nem tudok, csak arról, hogy amikor stabilizálták az állapotomat egy minden szükséges műszerrel felszerelt szobában találtam magam.

Második fontos megállapításom: szeretném leszögezni, azt, hogy életben maradtam, azt annak a gondos egészségügyi ellátásnak köszönhetem, ahogyan velem törődtek.

Leszögezendő tény: A kórházban a műtétet követő napig egyágyas fürdőszobás szobában helyztek el, egy olyanban, ahol a fiam számára egy kihúzható kanapéágy állt rendelkezésére, hogy ott aludhasson velem.

Ez öt napig tartott, majd átkerültem egy olyan osztályra, ahol 24 órán keresztül monitoros megfigyelésben részesül a beteg, itt egy kétágyas ugyancsak saját fürdőszobás kórterembe kerültem.

Itt szeretném leszögezni, hogy ebben a kórházban életemben először jártam, senkit sem ismertem, nem voltam protekciós beteg, csak egy, az utcán elesett, megmentendő ember.

A tényekhez az is hozzátartozik, hogy a kórház orvosai naponta konzultáltak telefonon a körzeti orvosommal, s azzal a kardiológussal, aki évek óta kezel, s ismeri az állapotomat.

A számtalan – eléggé nem hangsúlyozható – dícséret mellett persze van kritikai megjegyzéseim is, ami az amerikai egészségügyet illeti.

Az egyik kritikai megjegyzés: a kórházi orvosok – tapasztalatom szerinti – leterheltsége lehet az oka annak, hogy nem beszélgetnek el a beteggel. Nem magyarázzák el részletesen, hogy mi történt, mi történik, s mi fog történni. Nekem legalábbis nem magyaráztak meg semmit. Nekem is volt egy olyan orvosom, aki, ahogyan korábban már jeleztem “istennek képzelte magát”, magasan hordta az orrát. Egy dolgot azonban ebben az orvosban is becsülnöm kell. Őszinte volt velem. Megmondta, hogy fogalma sincsen, hogy miért történt velem, ami történt.

A kórházi étkezés – ellátás

Nagyon félve írom le a következőket. Félek attól, hogy megint azt kapom majd az olvasóktól, amit a 2016-os tudósításom után kaptam. Miért politizálok?

Azonban a hitelesség kedvéért le kell írnom: Sajnos diabetes miatt diétára szorulok. Az első perctől kezdve erre nagyon komolyan odafigyeltek. Az első néhány napban – az amnézia miatt – nem emlékszem, hogy mit kaptam enni, de az ötödik naptól kezdve, amikor is visszatért az emlékezetem, el tudom mondani, hogy minden fő étkezésnél két féle menüből  választhattam. Pontosítok, mivel az elején nem voltam képes választani, ezért a diétás nővér választott helyettem. Mindig jól választott.

 

S, amikor egyszer nem megfelelő ételt kaptam, akkor ahogyan itt nevezik a “registred nurse” azonnal kijavította a tévedést. Észrevette, hogy a konyhából olyan ételt küldtek fel, amit én nem ehetek meg.

Tanulság: ahol emberek dolgoznak ott fennáll a tévedés veszélye. Azonban a rendszerbe beépíthető az ellenőrzés.

Tévedésből az egyik reggel a cukormentes palacsintához(!) juharfa szirupot küldtek fel nekem. Persze a cukormentes palacsintát örömmel megettem szirup nélkül is, hiszen a palacsinta az egyik kedvencem. Az amerikai palacsinta juharfa sziruppal az egyik legnépszerűbb amerikai reggeli. Az amerikai palacsinta persze létezik cukormentes, gluteinmentes, tejmentes változatban is. Magam is sokszor szoktam sütni. Persze nem juharfa sziruppal, hanem cukormentes lekvárral, vagy természetesen cukormentes csokiöntettel.

S, ha már étkezés, akkor le kell írnom azt a tényt is, hogy minden étkezéshez a tálcán ott volt a sterilen csomagolva műanyag evőeszköz, a szalvéta és természetesen(?) a palackozott víz, vagy dobozolt, bontatlan cukormentes üdítő, és koffeinmentes kávé.

Az ételek jó ízűek voltak, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy volt közte olyan amit nem szeretek, pl. brokkoli, padlizsán, de az is tény, hogy az étkezés végére egy-egy alma is járt a menüben.

Ellátási kérdés az is, hogy mindkét kórteremben ahol feküdtem olyan ágyam volt, amit mozgatni lehetett. Ez nem csak azt jelentette, hogy maga az ágy gurult, hanem azt is, hogy fel-le lehetett mozgatni, s ami a beteg kényelmét szolgálja az az, hogy a beteg maga állíthatja be, hogy ülni, feküdni szeretne.

Sajnos az állapotom miatt csak hanyat tudtam feküdni, pontosabban aludni is inkább csak ülő testhelyzetben tudtam a fájdalmaim miatt, így magam állíthattam be a számomra legkényemesebb testhelyzetet.

Talán csak az volt “kényelmetlen”, hogy a minden ágyhoz járó televízió készülék nagyon magasan volt elhelyezve, így ha azt szerettem volna nézni, akkor át kellett állítanom az ágy dőlésszögét.  (A félreértések elkerülésére írom: a kényelmetlen szó idézőjelbe tételét iróniának szántam.)

A televízió hangját a kétágyas szobában is úgy oldották meg, hogy azt – az ágy hangszórójából – csak az adott beteg hallhatja. A kábel tv-csatornák között az ágyhoz kapcsolt távirányítóval lehetett választani. 

Az ellátáshoz még egy érdekes tény is hozzátartozik. Nevezetesen a kórház minden betegén ugyanolyan – egyforma – a kórház által rendszeresített és biztosított hálóinget láttam. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy persze, mert nem akarnak különbséget tenni beteg és beteg között, nem ez az ok. Az egyforma hálóingnek több praktikus előnye is van. A kórházi hálóing kétféleképpen hordható, elöl, vagy hátul nyitott formában viselhető,  attól függően, hogy a beteg milyen ellátást igényel. Tekintettel arra, hogy nekem állandóan ellenőrizték a szívem állapotát (folyamatosan ment az EKG), tehát az elöl nyitott formában viseltem. A rólam kilógó kábelek egy adó-vevőbe futottak be, s a nővérpulton található monitor 24 órán keresztül mutatta a szívem állapotát.

A hálóingről jut eszembe: a feleségemtől tudom, hogy a kórházba érkezésemkor ruháimat levették, gondosan becsomagolták, elrakták. S, amikor elhagyhattam a kórházat a lezárt műanyagzacskóból megkaptam mindent.

Az ellátáshoz tartozik az is, hogy feleségemmel közölték, azt is, hogy a kórházba ne hozzon be semmiféle gyógyszert, mert csak azt kaphatom, amit a kórházi orvos előír. Ez nemcsak a receptköteles gyógyszerekre vonatkozik, hanem az un. recept nélkül szedhető szerekre is.

Itt szeretném megjegyezni, hogy a gyógyszerelést a biztosító minden beteg esetében szigorúan – havonta – ellenőrzi, engedélyezi. A legegyszerűbb biztosítás esetén csak akkor fizeti a biztosító az u.n. „originális” készítményeket, ha nincs az adott szerből u.n. „generikus” készítmény. Ha van, akkor szigorúan csak a generikus készítmény szedését engedélyezi a biztosító. S, azt is havonta egyszer, csak 30 napra adhatja ki a patika. A gyógyszereket a patikákban darabra adják ki. Minden betegnek névre szóló dobozban, darabra kiszámolva havonta egy alkalommal adhatja ki a patikus. Ha egy beteg a számára előírt napot megelőzően korábban szeretné megkapni a gyógyszerét, akkor azt a patika nem adhatja ki, csak a biztosító által meghatározott időben. Igy kívánák megelőzni a túlzott gyógyszerelést. S hát természetesen ez a kérdés is, mint sok minden más az amerikai egészségügyben, pénzkérdés!

A recept megszűnt. Kizárólag on-line kapja meg a beteg által kiválasztott patika az az orvos gyógyszerelésre vonatkozó előírását, rendelését.

Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy az orvos asszisztense a számítógépén a beteg elektronikus “kartonján” keresztül kiválasztja a “felírásra” kerülő gyógyszert (megfelelő adagolásban), ez online megjelenik a patikus számítógépén, aki darabra kiszámolja és dobozolja a beteg nevére, a számára rendelt gyógyszert.   

Praktikusság, mint ellátási szempont

Amikor a szobámból vizsgálatra szállítottak, s nem az ágyamat tolták a vizsgáló eszközhöz, hanem egy tolószékben engem, akkor két hálóinget adtak rám, egy elöl és egy hátul nyithatót egyszerre, hogy nehogy fázzak.

A fázásom oka nemcsak a legyengült állapotom volt, hanem az is, hogy az egész kórházban mindenütt – szobákban, a folyosókon, a vizsgálóhelységekben – állandóan ment a légkondicionálás.

S talán mondanom sem kell, hogy amikor látták, hogy fázom a normál takaró mellé kérésem nélkül, azonnal hoztak természetesen egy plusz takarót is. Ez úgy gondolom, hogy nem pénzkérdés csupán, hanem a betegre történő odafigyelés kérdése. A gondosság.

A tisztaság

A kórházban minden a tisztasági követelmények legteljesebb betartásával történt. Ami elsőként feltűnt, hogy senki sem ért hozzám orvosi kesztyű nélkül.

Minden kórteremben láttam két dolgot. Az egyik a falra szerelt fertőtlenítőszert tartalmazó adagoló, s a másik az egyszer használatos gumikesztyűt tartalmazó doboz. Ebben három méretben ott voltak a gumikesztyűk, s aki csak belépett – orvos, ápoló – mielőtt bármit tett volna, fertőtlenítette a kezét, s gumikesztyűt húzott. Lehet, sőt biztos, hogy ezek az ápolók az életükben nem hallották Semmelweis nevét, azonban ismerhetik elveit, mert az tény, hogy használják.

S, ha már a tisztaságról és a fertőtlenítésről beszélünk, akkor el kell mondanom, hogy bárhol is voltam a kórházban, bármely kórtermében, vizsgálóban, nagyon feltűnő volt az abszolút tisztaság, ahogyan ez pestiesen mondják: “patikatiszta” volt minden. A higiénia minden feltételének megfeleltek a körülmények.

Ami számomra a legfeltűnőbb volt az az, hogy amikor már nem szorultam arra, hogy az ápolók mosdassanak, akkor az ápolónő behozott számomra egy kis kosárkát, benne nemcsak szappan, törlőkendő, hanem mindenféle “kozmetikai” szer volt található, a testápolótól a szájápoláshoz szükséges öblögető folyadék ig bezárólag. Meglepetéssel vettem tudomásul, hogy a kórház biztosítja a tisztálkodószereket a beteg számára.

Az ellátók

A kórházi tartózkodásom alatt, az ápolás során megszámlálhatatlan ápolónővel, ápolóval találkoztam.

Az ápolási hierarchia érdekes, mivel tapasztaltam szerint az orvosok és a kórházi nővérek között van valaki, aki nem orvos, de nem is szeretném egyszerűen ápolónak nevezni. Ő a PA. (A magyar általános közfelfogás szerint itt nővért szerettem volna írni, de mert Amerikában nagyon sok a férfi ápoló, ezért nem helyes ennek a kifejezésnek a használata.)

Az orvosokat követően az ápolást a legmagasabb szinten a PA, avagy a “Physician Assistant” illetve a “Nurse Practitioner” végzi.

A PA, ugyanúgy “orvosi egyetemet” végzett, mint az orvos, de nincsen meg a doktorátusa. A képzési idő egy orvosnál nyolc esztendő, egy PA hat-hét esztendőt, s van olyan Nurse Practitioner, aki szintén nyolc évet tanul, mire megkapja a diplomáját.

Egy orvos mondta nekem: “a PA minimum ugyanazt, de időnként többet is tud az orvosnál, főként a gyakorlati kérdésekről, mert többet találkozik a betegekkel, ezért időnként nagyobb is a tapasztalata.”

Külön kategória a klinikai ápolói szakember, mivel végzettsége folytán képes egy betegség diagnosztizálására és kezelésére is, persze szakterületén belül.

Az ápolók között a legkülönbözőbb végzettségű és szerepű hölgyekkel, s nagyon sokszor urakkal találkoztam. Az ápolók felosztása a különböző feladatok ellátása szerint alakul. Azt gondolom, hogy az ápolói hierarchia legmagasabb fokán a “regisztrált nővér” áll, ugyanis ők azok, akik elsősorban segítenek az orvosoknak a betegek kezelésében. Utána következnek a “Licensed Practical Nurse”-k, akik egy regisztrált ápoló felügyelete mellett gyógyszert adnak be, ellenőrzik a betegek hőmérsékletét, vérnyomását és injekciót is adhatnak. Felsőfokú végzettséggel rendelkeznek.

Alattuk dolgoznak az ápolók és a segédápolók, akik az egyszerűbb feladatokat látják el. A betegek mosdatása, öltöztetése, kísérése, stb.

Több u.n. “Nurse Practitioner”-el is találkoztam. Ezek az ápolók is egyértelműen orvosi felügyelet mellett dolgoznak, azonban ismereteim szerint egyre több autonómiát is kapnak.

Van köztük olyan, aki nem a kórházakban dolgozik, hanem a betegek otthoni ellátását végzi. Tudni kell ehhez, hogy Amerikában a tapasztalataim szerint olyan nincsen, hogy az orvos házhoz menne. Korábban létezett ilyen, de mára az orvos nem jár házhoz, hanem a “visiting nurse” látja el ezt a feladatot. A kórházból történt közvetlen hazajövetelemet követően két ilyen visiting nurse is meglátogatott. Ellenőrizte a vérnyomásomat, hőmérsékletet, cukorszintet mértek, s megkérdezték, hogy mire van szükségem. Az egyik úgy látta helyesnek, hogy mivel a műtétet követően fájdalmaim voltak, mozgásomban  korlátozott voltam, hogy szükségem lenne egy gyógytornászra. Fel is írta nekem a gyógytornát receptre. A gyógytornász is házhoz jön, amíg szükséges.

Külön kategória az “Intensive  Care Unit Registered Nurse”, ők a kórházak intenzív osztályán (ICU) dolgoznak a nagyon súlyos betegségekkel vagy sérülésekkel rendelkezőket látják el.

Az ápolóknak további kategóriái is ismertek. Velük is találkoztam, de őszintén szólva nem tudok róluk semmit sem mondani, mert vagy aludtam, vagy az emlékezet kiesésem miatt semmi emlékem nincsen róluk. Ilyenek az operációknál közreműködő ápolók, akik feladata a betegek ellátása a műtét előtt, alatt és után. A sebész orvosok mellett dolgoznak, és kapcsolatot tartanak a beteggel és a hozzátartozókkal egyaránt.

Azt gondolom, hogy az ápolók közül talán a legnehezebb dolga a “Vészhelyzet” című filmből is közismert “Sürgősségi regisztrált ápolók”-nak lehet, hiszen olyan feladatuk van, hogy a sürgősségi ellátás során nekik kell stabilizálniuk a traumás sérülésekben szenvedő  betegeket. Ez gyors helyzetfelismerést és még gyorsabb döntési képességet igényel.

Azt hiszem, hogy én is ilyeneknek köszönhetem az életemet. Nem tudok eléggé hálás lenni nekik.

Hirtelen sok időm lett

Az orvosok sok mindentől eltiltottak. Utazástól, munkától. Az esetet követően két hétig még utcára se mehettem le. Az elsőt értem, megértem. A másodikat nehezen fogtam fel.

Magam, aki egész életében állandóan dolgozott, aki nem tanulta meg, hogy hogyan kell unatkozni, most azzal kellett, hogy szembesüljön, hogy csak aludhat, vagy televíziót nézhet, esetleg olvashat, de valójában nem csinálhat semmit. Fokozatosan lehet csak visszatérni a mindennapi életbe.

S a végére kívánkozik még egy helyzetjelentés: a vizsgálatok alapján újabb beavatkozás vár rám.

A lényeg így foglalható össze: ÉLETBEN MARADTAM ÉS MÁR JOBBAN IS VAGYOK! 

A történet folytatása következik…

Legalábbis remélem.

Az újszülött: Barát Tamás