A tudósító is ember. Előfordul, hogy megbetegszik. Előfordul, hogy kórházba kerül. Előfordul, hogy megműtik. Egy több részletben megírt, a barátoknak e-mailben megküldött – a blog számára összeszerkesztett – magántudósítás következik, amelyben 31 kórházban töltött óra történetéről olvashat az olvasó. S talán néhány tanulság is levonató…

Morfinista lettem?

A kérdés ugyan költői, de van alapja. Amerikában ugyanis nagyon komolyan veszik a fájdalomcsillapítást. A kórházi szobám falán van egy plakát. Két nyelven, angolul és spanyolul felvilágosítást adnak a betegeknek arról,  hogy itt nagyon komolyan veszik a fájdalmakat. Tapasztaltam. Igaz.

A műtétemet követő 12 órában sajnos fájdalmaim voltak. Négy alkalommal is kértem fájdalomcsillapítót és azonnal morfiumot hoztak. Az infúzió számára bekötött helyre azonnal be is fecskendezték,  hogy gyorsabb legyen a  hatása.

Ma,  hajnalban írom ezeket a sorokat,  ezt a tudósítást,  egy hektikus éjszaka után.  Tudom, hogy nem vagyok komplett. Ahelyett, hogy aludnék, a telefonomon tudósítást írok. (Ez az  “újságíróvér”?)
De, ma reggel 4:15-kor felébresztett a nővérke, azzal a kérdéssel,  hogy jól vagyok-e. Majd kicserélte a kifogyott infúziós tasakot. Nagyon szépen köszönöm az ilyen ébresztést.
Amúgy sem aludtam sokat az éjszaka. Ugyanis este 10 órától (akkor hoztak át a kórházi szobába, addig a post operatív megfigyelőben voltam. Ez gyakorlatilag az intenzív osztályt jelenti) állandóan történt velem valami.

Röviden: minden egész órakor vérnyomásmérés. Minden felórában pulzus és szaturáció mérés. Éjjel 1:00 kor  EKG,  2:00-kor vérvétel.  Közben a digitális infúzió adagolóban kifogyott az elem,  azt bekötötték az áramba. Szóval állandó programom volt este 10:00 és hajnali öt között.

Nézzük végig a történet előzményeit. (Ezt már a lábadozás közben írom, amikor számítógéphez jutottam.)

Ön egy ló

„Ön egy ló” közölte velem a gasztroenterológus, amikor elmenetem hozzá vizsgálatra. Nagyon csúnyán nézhettem rá, mert így folytatta: „Képzelje el, hogy Ön egy versenyló, és lóversenyen van.” Még csúnyábban nézhettem rá, mert magyarázatot adott: „ Ön most éppen lóversenyezik”

Na erre aztán valóban elképedtem s nemértésemet fejeztem ki, immár nemcsak a nézésemmel, hanem szóban is.

A magyarázat egyszerű, közölte: „Ön dönt, hogy megműtteti magát, vagy sem. „Azt, hogy nyerni fog-e nem tudom előre megmondani, de az ön betegsége olyan mint a lóverseny.” Szó szerint így folytatta: „Akár győzhet is műtét nélkül, de a valószínűbb, hogy veszteni fog, sőt akár az életét is. Olyan az egészségi állapota, hogy én azt tanácsolom, hogy kell a műtét.”

Hát elég nyersen fogalmazott. Megsértődtem.

Amerikában az a szokás, hogy a betegnek joga van, s így kérheti az, itt úgy nevezik: „második véleményt”. Kértem.

A körzeti orvosom elküldött egy másik gasztroenterológushoz. Újabb vizsgálat és újabb beszélgetés.

A másik gasztroenterológus tudományos magyarázatot adott. Elmondta, hogy nem sürgős a műtét, de feltétlenül szükséges. A műtét ma már rutinműtétnek számít, s nemcsak Amerikában, de világon mindenütt. Sőt, itt már az „egynapos sebészet” körébe tartozik. Ez azt jelenti, hogy a beteg reggel bemegy a Kórházba, s délután saját lábán távozik a műtétet követően.

Megjegyzem volt már ilyenben részem itt Amerikában, s valóban a valóban nagyon kis beavatkozás után magam vezettem haza a kocsit, s estére, ha el nem is felejtettem, hogy mit történt velem délelőtt, de teljesen jól voltam.

Most azonban tudtam, hogy nem ez lesz a helyzet. Az orvosi tudományos magyarázat részeként elhangzott, hogy a betegségem úgy nevezett laparoszkópiával gyógyítható, de előfordulhat, hogy szükség lehet akár nyílt műtétre is. Ez viszont csak műtét közben derül ki.

 

A sárga színű zöldpaprika

Tavaly szeptemberben Budapesten jártam. S mivel itt Amerikában nem ismerik a Magyarországon teljesen normálisnak, általánosnak számító sárga színű zöldpaprikát, amit én nagyon szeretek, ezért Budapestre érkezésem első napján megettem belőle vagy fél kilóval nyersen, majd még aznap este a sógornőm igazi magyar lecsóval fogadott. Megettem.

Nos ez a zöldpaprika mennyiség berobbantotta az epémet, amely úgy reagált, hogy az egyik epekövemet kilökte, egy másik azonban fennakadt az epevezetékben. A következmény röviden: epehólyag és hasnyálmirigy gyulladás lett.

Budapesten a régi MÁV Kórházban egy orvos ismerősöm, akit nagyon régről ismerek, tisztelek és szeretek, diagnosztizálta, hogy mi a baj, s mindent megtett, hogy jobban legyek. Hamar jobban is lettem, s bár ő is említette nekem, hogy lehet, hogy ennek műtét lesz a vége, de akkor azt hittem, hogy a régi jó kapcsolatunk miatt gondosabban magyarázza nekem a lehetőségeket. Elmondta, hogy minél kisebb az epekő, annál nagyobb bajt tud csinálni. Az enyém pedig ami bennragadt, a CT szerint nagyon kicsi. Egyszóval, már Pesten tisztában voltam azzal, hogy nem fogom megúszni műtét nélkül, a fennakadt epekő miatt. De, hát őszintén ki nem reménykedne, hogy megússza a kést?

A műtét előzményei

Hát, nem úsztam meg én sem. A két amerikai gasztroenterológus, a pesti orvosbarátom és az itteni körzeti – családorvos – és a New Yorkban élő legjobb barátom és a felesége – mindketten orvosok – egybehangzó véleménye alapján került sor a műtétre a bronxi Montefiore Kórházban.

A sebésszel a műtét előtt kétszer találkoztam, s mindkét alkalommal hosszasan beszélgettünk. Mindkétszer a saját rendelőjében. Elmagyarázta, hogy el kell távolítani az epehólyagot.

Átadott egy brossurát, amelyben a teljes műtéti procedúrát bemutatták, fotókkal, rajzokkal megmagyarázták, hogy mi fog történni majd velem.

Az első alkalommal mindenféle műtét előtti vizsgálatot kért, pl. labor, illetve az én esetemben, a szívproblémáim miatt feltétlenül szükséges kardiológiai vizsgálatokat.

Tekintettel arra, hogy a szívgondjaim miatt egy olyan gyógyszert szedek, amely még itt Amerikában is vadonatúj, a sebész saját bevallása szerint nincsen benne tapasztalata, ezért konzultációt kért a kardiológustól.

A hagyományos kardiológiai vizsgálatokon kívül egy olyan vizsgálatot is csináltak, amelyről már hallottam, hogy létezik, de még nem volt hozzá „szerencsém”.

Hasonló az ismert terheléses EKG-hoz, de leginkább úgy fordíthatnám magyarra, hogy terheléses szívultrahang vizsgálat. Egy gumiszalagon kell sétálni, a szalag egyre gyorsul, és a emelkedik, azaz egyre nehezebb rajta „végigmenni”, s a „séta előtt” készítenek egy szívultrahang vizsgálatot, a séta közben EKG-t, s a séta végeztével azonnal egy újabb ultrahang vizsgálat következik. Persze közben állandóan mérik a vérnyomást is. Szóval ez nagyon komplex vizsgálat.

A vizsgálatok végeztével, annak eredményeinek ismeretében a sebész, a jelenlétemben – kihangosított telefonon, hogy én is halljam – konzultált a kardiológusommal, s megegyeztek a műtétem kimenetelében, s körülményeiben.

Montefiore Medical Center

Ilyen előzmények után kerültem be a bronxi Montefiore Medical Center felnőtt sebészetére. Ez a kórház egy oktató kórház, ugyanis itt működik a híres orvosi egyetem, az Albert Einstein College of Medicine.

A kórháznak azt a részét, ahova kerültem, Moses Montefiore-ról, az alapítóról nevezték el. A kórházat Montefiore 1884-ben alapította.

 

Csak érdekességét jelzem, hogy ez a kórház az egyike New York Állam 50 legnagyobb, legtöbb alkalmazottat foglalkoztató szervezetének.

A kórház része a Montefiore Health System–nek. A rendszerhez 11 Kórház és összesen 180 rendelőintézet tartozik New York Államban.  Az említett orvosi egyetemen kívül van egy nővérképző főiskolája is, a Montefiore School of Nursing.

Saját tapasztalatom azt mondatja velem, hogy igaz az, amit a kórház küldetésében így fogalmaztak meg: „… mi kivételes, együttérző gondoskodással és elkötelezettséggel szeretnénk javítani az általunk szolgáltak jólétét.”

Igen, erre számos példát tudok említeni. Csak egy példa: a betegek figyelmét a kórteremben egy tábla figyelmezteti arra, hogy a nővérek kötelessége, minden betegnek elmagyarázzák a felhasznált gyógyszereknek nemcsak a hatását, de a mellékhatásait is.

S talán a leginkább az együtt érző gondoskodást bizonyító, általam eleddig elképzelhetetlennek vélt példa a gondosságra, hogy a műtét előtti napon az az ápolónő, aki másnap értem volt felelős, felhívott telefonon (!) A telefonbeszélgetés során sok mindent megkérdezett.

Végiggondolva a beszélgetést, abszolút természetes kérdések voltak: mire vagyok allergiás, milyen betegségeim vannak, milyen gyógyszereket szedek, ki fog bekísérni a műtétre, ki lesz velem, ki gondoskodik majd rólam? S, a kérdések után ugyancsak teljesen egyértelműen szükséges, és részletes felvilágosítást adott, hogy a műtét előtt mit és mikor ehetek, ihatok, mikor és hol fog várni másnap.

Ehhez csupán egy apró adalék. Ugyancsak a gondosságra jellemző példa: a műtét reggelén felhívtak a kórházból, hogy tudnék-e korábban jönni, mert a műtétet hamarabb megtudja a sebész csinálni.

Mondtam természetesen, hiszen az én érdekem így ennyivel is kevesebb időt kell a műtét előtt étlen-szomjan töltenem.

A tervezett időpontnál korábban tehát megérkeztem. Az immár a telefonból ismert nővérke már várt. Hellyel kínált, s elkezdődött a procedúra. A komputerbe már előre bevitt adatok ellenőrzése után bekísért az előkészítőbe.

Közben egy öltöző, ahol át kellett öltöznöm a megkapott kórházi ruhába.

Erről érdemes néhány szót szólni. A kórházi ruha valójában két köpeny, az egyik – hátulgombolós – elölről kell bebújni, a másikat pedig mint egy köpenyt kell felvenni. Mindkettőn felül kapcsok vannak, amelyet majd a műtétkor és azt követően is le, vagy felkapcsolnak, a szükség szerint. Cipő, vagy papucs helyett egy gumírozott talpú frottírozni tartozik még a kórházi ruhához. A saját ruha, cipő elhelyezésére külön névre szóló nejlon zsákokat adtak.

A kezemre feltették a névszalagot. Ennek az elkövetkező órákban komoly jelentősége volt. Minden azonosítást a szalagon található vonalkód alapján végeztek el. Például a gyógyszereimet úgy kaptam meg, hogy a nővér leolvasta a kezemen található vonalkódot, s az ágyamhoz odatolt mozgóasztalán, a saját számítógépén – egy 24 colos monitoron (!) – megjelentek a gyógyszereim neve, adagolása. Így fordult elő az is, hogy a műtétet követő este, tévedésből (igen itt is van tévedés!) a reggeli gyógyszereimet készítették elő az esti helyet. Persze azonnal kiderült a tévedés, s hozták helyette a szükséges gyógyszereket. Darabonként külön lehegesztett átlátszó nejlon tasakban.

De ne ugorjunk előre, még nem vagyok a műtőben.

 

A vállamat átölelve a sebész kísért be a műtőbe

Az előkészítőben eltöltött meglehetősen hosszú várakozás alatt nemcsak a nővér beszélgetett velem, próbált megnyugtatni, de voltak vizsgálatok is. Az egyik vizsgálatot az az orvos végezte, aki később az operációt végző sebész asszisztense volt. A későbbiekben is ő kísérte figyelemmel az állapotomat. S természetesen az aneszteziológus orvos is kikérdezett, megvizsgált, s elbeszélgetett velem, ő is nyugtatott. Rám fért.

A legtöbb nyugtatást persze elsősorban a családomtól, illetve a legjobb barátomtól és feleségétől kaptam, aki a Montefiori kórházban belgyógyász. Ő mellettem volt a műtét előtt, s amikor kihoztak a műtőből, akkor is ott volt. Olyankor ismerszik meg, hogy ki az igazi barát, amikor gondja baja van az embernek. Megjegyzem még nem régen, csak közel ötven éve tart ez a barátság, s ez az egész családjukra és az én családomra is érvényes. Barátom, aki szintén orvos és felesége magyaráztak el nekem számos, a műtéttel kapcsolatos orvosi kérdést és adtak – adnak folyamatosan tanácsokat, hogy mit tegyek. Egyszóval a gondomat viselik.

Az előkészítőben, ahol függönnyel elkülönített „rekeszekben” voltunk, mi a műtétre váró betegek, sokan voltak körülöttem, s ez nem volt különös, feltűnő volt számomra, hogy senkit sem küldtek ki, hogy útban lenne. Más betegeknél is ott voltak az aggódó családtagok.

Mint írtam hosszú volt a várakozás, de végül is megjelent a műtéthez majdnem teljesen beöltözött sebészorvos, aki a családomat kezdte először megnyugtatni, majd engem vett „kezelésbe”.

Ehhez tudni kell, hogy a műtét időpontja péntekre, 13-ára esett. Még korábban, amikor kiderült a műtét időpontja, megkérdezte tőlem, hogy nem vagyok-e babonás, mert ha nagyon akarom, akkor keresnek nekem másik időpontot. Visszakérdeztem: „doktor úr Ön nem babonás? Ön fogja csinálni a műtétet, nem én.” Nevetve válaszolt, nem, nem babonás, aznap több műtétje is lesz. Elmondta, hogy ez egy rutin műtét.

A válasszal én sem maradtam adós: „Persze, hogy rutinműtét, Önnek, de nem nekem. Számomra ez az első komolyabb műtéti beavatkozás.” Bár a körzeti orvosom azt tanácsolta, hogy kérjek másik időpontot (úgy tűnik Ő babonás lehet), de magam abból logikai feltevésből indultam ki, hogy mások viszont valóban babonásak lehetnek, így kevesebb műtét lesz aznap, tehát jobban odafognak figyelni rám. Hát ebben részben tévedtem.

Május 13-án pénteken később a műtét után az intenzív osztályon derült ki számomra, hogy ebben tévedtem, mivel abszolút telt ház van! Abban viszont nem tévedtem, hogy nagyon gondosan odafigyeltek rám. Azt mondhatom, lesték a gondolataimat, hogy mire van szükségem.

A családdal való beszélgetés után a sebészorvos barátian átölelt, a fejemre húzta a műtétnél szükséges sapkát, s a vállamat átölelve bekísért a műtőbe, ahol más vártak rám a sebész asszisztensei, és az aneszteziológus orvos.

Felfektettek a műtőasztalra. Az aneszteziológus látva, hogy keresem a legkevésbé kényelmetlen pozitúrát a fejem alá igazította a párnát, beállította a kartartókat és megkezdte az ilyenkor szükséges procedúrát. Közben bocsánatot kért, hogy meg fog szúrni, de beteszi a bal kézfejembe branült, amin keresztül majd kapom a szükséges gyógyszereket. Közben megérkezett, az immár bemosakodott sebész is, aki megigazítja a jobb oldali kartartómat is, hogy kényelmesebb legyen.

Az egész idő alatt mindenki igyekszik velem beszélgetni. Lehetőleg olyan dolgokról, ami eltereli a figyelmemet. Történetesen barátomról és feleségéről beszélgetünk. Barátom nem ebben a kórházban orvos, csak a felesége, akiről viszont kiderül, hogy a műtétnél közreműködő asszisztensnőnek ő az orvosa. A beszélgetésre figyelek, s közben valóban nem veszem észre, hogy mi is történik körülöttem.

Az egyik amit érzékeltem, sőt mondták is, hogy mi fog történni, az volt, hogy mindkét lábamra felkerült egy-egy olyan mandzsetta, ami a vérnyomásméréshez hasonlatos. Annyiban különbözik, hogy nagyobb annál, a teljes alsó lábszárat betakarja. Mindkét vádlimra feltették, majd közölték, hogy most masszírozni fognak. S valóban felváltva a két vádlimat elkezdte masszírozni ez a mandzsetta. Ez a masszírozás nemcsak a műtét előtt, alatt, de utána is elkísért. 24 órán keresztül masszíroztak. Mint utóbb kiderült: ez egy prevenció, a mélyvénás trombózis elkerülésére szolgál.

Élveztem a masszírozást, nagyon kellemes érzés volt. Bár alapjában erre figyeltem, de azért azt is érzékeltem, hogy rám kerül a maszk.

Hallom: lélegezzek természetesen, nyugodtan.

A bal kezem foglalt, így jobb kézzel megigazítom, hogy ne nyomja a maszk a szememet, ezt észreveszi a sebész, majd mondja, hogy ne én, hanem ő helyére teszi a maszkot. Így is történik, megigazítja, s már nem olyan kényelmetlen. Hallom, érzem a lélegzésemet. Szófoszlányokat is hallok, de nem értem, hogy mit beszélgetnek körülöttem.

Csak a plafont figyelem. Egy korábbi műtétem esetében, amit csak helyi érzéstelenítéssel végeztek, a műtőlámpa tükrében végig néztem az egész műtétet. Itt is keresem a szememmel a műtőlámpát, s a tükröt, de nem találom, s csak azt veszem észre, hogy nem hallok semmit. A fényt, a plafont még láttam egy pillanatig, s aztán már semmire sem emlékszem.

 

Az intenzíven

A következő emlékem az, hogy mindenáron szeretnék felülni, de nem tudok. Nincsen erőm ahhoz, hogy megmozduljak. Akaratom van, de erőm az nincsen.

Érzem, hogy felemelnek, érzem, hogy lemosnak, törülgetnek. A hátamon fekszem, s azt érzem, hogy mozog az ágyam. Mint utóbb kiderült, betoltak az intenzív osztály egyik, a 17-es „rekeszébe” ahol halványan monitorokat látok magam körül, s jó néhány embert, akikről csak annyit tudok, hogy rövid mondatokkal kommunikálnak egymással.

Egy szót sem értek abból, amit beszélnek. Persze nem is hozzám szólnak, hanem egymáshoz. Úgy érzem, hogy nem sok idő telik el, s mintha tisztulni kezdene a kép. Már kevesebben vannak, már csak hárman, de nem beszélnek, bár lehet, hogy beszéltek, de nem hallottam, nem értettem, még mindig nem hozzám szóltak.

Aztán egyszer csak hallom az immár hozzám intézett kérdést: hogy érzem magam? Mondom, hogy megvagyok. Ekkor tudatosult bennem igazán, hogy már az intenzív osztályon vagyok, ahol aztán nagyjából tíz órát töltöttem el.

Érdekes hely ez a poszt-operatív, intenzív osztály. Korábbi foglalkozásomból, gyógyszergyári és egészségügyi újságírói múltamból eredően jártam már ilyen helyen, láttam már hasonlót, de ilyen nagyot még nem. Amikor itt fekszem a 17-es rekeszben, csak nyolc ágyat látok. Ennyi fér a látóterembe. Csak később derült ki számomra, amikor ágyastól feltoltak a kórházi szobámba, hogy 24 ágyas az intenzív.

Három részből áll, egy-egy részben nyolc függönnyel elválasztott „ketrec” áll az orvosok és a betegek rendelkezésére.

Úgy érzékeltem, hogy nyolc ágyhoz jár egy ügyeletes orvos, aki viszont állandóan az ágyak között jár, megfigyel, ellenőriz, intézkedik.

A 24 ágyhoz őszintén megmondom nem tudom, hogy hány ápolónő tartozik. Ugyanis olyan sokan voltak, hogy nem tudtam megszámolni. Megpróbáltam, de nem sikerült. Azt gondolom, hogy több mint 15-en lehettek. Úgy tűnt számomra, hogy két beteghez járt egy ápoló, de láttam olyan beteget, aki esetében egy ápoló ült végig csak mellette. Igaz az illető a spanyol nyelven kívül semmilyen más nyelven nem beszélt, így az ápolónő még a tolmács szerepét is betöltötte. Jól szórakoztam azon, hogy angol nyelvleckét adott a lábadozónak. Spanyolul elmagyarázta azoknak az angol szavaknak a jelentését, amit az orvossal beszéltek róla. Ami ebben szórakoztató, az a szájbarágós stílus volt, ahogyan ezt az ápolónő tette.

Csak következtetni csak abból tudok, hogy legalább 15 ápolónő, ápoló figyelt ránk, amikor már teljesen tudatomnál voltam elbeszélgettem az éjszakás ápolóval, aki két ágy között ült a monitornál, s csak akkor mozdult el onnan, ha valamiért el kellett mennie. Például nekem a gyógyszeremért. De erről majd később.

Az intenzíven eltöltött idő alatt volt a műszakváltás. Érdekes volt végignézni, ahogyan az ügyeletes orvos átadta a váltásnak a betegeket. Minden ágyhoz odamentek, a lelépő orvos referált a váltótársnak mindenki állapotáról, átadta a betegekről készült dossziékat, megnézték a komputeren a felvitt adatokat.

A betegek számára könnyű volt megkülönböztetni, hogy az ápolók közül ki miért felelős. Ugyanis más színű ruhában voltak a különböző feladatokat ellátó ápolók. A műtősök és az orvosok sötétkék, a magasan kvalifikált asszisztensek világoskék, a segítő ápolók bordó műtősruhát viseltek.

Úgy érzem, hogy ezt meg kell magyaráznom.

Egy kis komoly kitérő

Az amerikai rendszerben az ápolóknak, ápolónőknek az iskolai végzettségük, tudásszintjük alapján áll fel a „hierarchiájuk”.

A legmagasabb szinten az úgy nevezett „Advanced Practice Registered Nurse (APRN)” áll. Ebbe a kategóriába tartoznak például a szülésznők, a bábák, vagy az altató asszisztensek. Iskolai végzettségükként ajánlott az egyetemi végzettség, az u.n. Msc szintű diploma (Master of Science in Nursing), valamint a szakirányú posztgraduális képzés.

Ezek az ápolók jogosultak vizsgálatokat elvégezni, diagnosztizálni, beteget kezelni, sőt még gyógyszerfelírási joguk is van, s nemcsak krónikus betegségek esetén, de alkalmanként akkut esetekben is.

Megjegyzem, az APRN szintű ápolók fizetése megközelíti az orvosok fizetését. Egy 2012-es adat szerint elérheti az évi 96 ezer dollár fizetést. Csak összehasonlításul: egy sokévi tapasztalattal rendelkező főiskolai tanár fizetése, avagy a versenyszférában, a kisebb vállalatoknál egy közép / vagy alacsonyabb felsőszintű vezető is ebbe a kategóriába tartozik.

A következő kategóriába a Registered Nurse (RN) található. Ismereteim szerint az amerikai ápolók többsége ebbe a kategóriába tartozik. Kötelező iskolai végzettségük vagy u.n. A.S. vagy Bsc in Nursing (Az Associate of Science in Nursing , illetve a Bachelor of Science in Nursing a magyarországi Egészségügyi Főiskolai diplomának felel meg).

Az RN jogosult az ápolás közbeni diagnózis felállítására, s egyben ő felügyeli, irányítja a hierarchiában alatta elhelyezkedő ápolók munkáját is. Az éves fizetésük elérheti az évi 65 ezer dollárt.

A Montefiore kórház nagyon komolyan veszi az ápolók magas szintű munkáját. Saját nővérképző főiskolával rendelkeznek. Montefiore School of Nursing.

A harmadik kategóriába a „Licensed Practical Nurse” (LPN) található. Munkakörükbe tartozik, hogy az orvos engedélyével injekciót beadhat, kezelheti az infúziót, vagy gyógymasszást is végezhet. Az LPN feladata előkészíteni a beteget műtétekre, ő végzi a kötözéseket, és fontos feladata a betegkartonok vezetése. Az éves fizetésük a 2012-es adatok szerint a kb. 42 ezer dollárt érheti el évente.

A hierarchia legalsó fokán a „Certified Nursing Assistant” áll. A CNA fontos feladata a betegek fürösztése, de ő a betegtologató is. A CNA szállítja a betegeket vizsgálatra, ha kell tolószéken, de ha kell akkor ágyastól együtt. Megjegyzem mintegy kétharmad annyian vannak, mint a regisztrált ápolók. A fizetésük az éves 24 ezer dollárt érheti el.

És itt szeretnék megjegyezni egy rendkívül fontos körülményt. Amerikában nem ismerik a paraszolvencia intézményét. A köszönöm szépen kijelentés viszont fontos és elegendő a betegek részéről!

A jégkocka

A műtét után nem szabad sem enni, sem inni. Ezt tudtam, de más tudni és más elviselni. A műtét után nagyon kiszáradt a szám. Olyan az érzés, amit Pesten egyszerűen úgy mondanak, „taplót köpök”. Az intenzíven a nővérkétől kértem inni, de közölte, hogy sajnos azt nem kaphatok, de ha természetesen jégkockát igen. S azonnal hozott is. Sőt egy kis pohárkában a számba tette, hogy szopogassam el. Jól esett.

S ezt a műveletet még számtalanszor megismételte, ahányszor csak jeleztem, hogy száraz a szám.

Ez a nővérke lehetett velem a műtét végétől – érzésem szerint – fél hat, hatig. Akkor jött a váltás. Nagyon kedves volt, de olyan volt az érzésem, hogy csupán gondosan, de csak „végzi a munkáját”.

Ha panaszkodtam, hogy nagy fájdalmaim vannak – voltak – akkor azonnal hozta a morfiumot (ahogyan azt már leírtam) és befecskendezte az infúzió helyére. Hozta a jégkockát, ha kértem, de mégis az volt csak az érzésem, hogy ha kérem figyel rám.

Azonban a váltás, aki egy spanyol fiú volt, Leon, minden elképzelésemet felülmúlta. Leon leült a két ágy közé, kettőnkre felügyelt. Onnan el sem mozdult. Felváltva bennünket figyelt, vagy kettőnk monitorát.

A betegek és a hozzátartozóik

Az intenzíven a hozzátartozók óránként egyszer, csak néhány percre bejöhettek a betegekhez. A műtét után azonnal bejöhetett hozzám a feleségem és a fiam. Sőt azonnal ott lehetett az abszolút családtagomnak tekintett gyerekkori orvos barátnőm is, aki ebben a kórházban, igaz más részlegen dolgozik.

A műtét után teljesen kábult állapotban, de felfogtam, hogy ott a családom, s bár beszélgetésre képtelen voltam, de éreztem, hogy ott vannak velem.

A későbbiekben, amikor tisztult a kép, akkor realizáltam, hogy a jégkockát a fiamtól kapom. Azt is érzékeltem, hogy a fiam elmondta, hogy, ha jobban leszek, akkor felkerülök a hetedik emeletre (ajaj a hetedikre – jutott eszembe a régen olvasott novella, vagy kisregény, amikor az egyre rosszabbul lévő betegek a kórház egyre magasabb emeletén találták magukat. Magasabbra kerülök? Sajnos sem az író, sem a cím nem jut eszembe. Hú, ha romlik a memóriám.)

A családom, a feleségem, a fiam és a menyem ott akart aludni velem a kórházban, amire a kórház természetesen fel van készülve. Van „szállodai” elhelyezési lehetőségük. Persze nem olcsó, de megoldható. Nagyon kértem őket, hogy ne tegyék. Reggelig megleszek. Olyan gondos a „kiszolgálásom”, hogy erre semmi szükség. Szerencsére nehezen, de megértették, így „egyedül” maradtam a következő néhány órára. De, nem voltam egyedül. Annyian voltak végig körülöttem, hogy sokszor még aludni sem hagytak, pedig időnként nagyon szerettem volna.

Az elcserélt gyógyszer

Azalatt a mintegy tíz óra alatt, amit az intenzíven töltöttem el többször – mintegy másfél óránként – az ügyeletes orvoson kívül meglátogatott az operáló sebész csapatának egy-egy orvosa. Az egyik közülük az volt, aki az operációnál asszisztált. Megfogta a kezem, nyugtatni próbált. „Igen, a fájdalom természetes.” Közölte, hogy amint az lehetséges felvisznek az intenzívről az osztályra, ahol kényelmesebb körülmények között lehetek majd. Elmondta, hogy intézkedik, hogy este megkapjam a különben szokásos gyógyszereimet. Mondtam, hogy mindet hoztam magammal, ott van a hátizsákomban. (Ugye az embernek vannak beidegződései, a magyarországi egészségügyi környezetben szocializálódtam.)

Az orvos nevetve közölte, megnyugtatott, hogy semmi szükség a saját gyógyszereimre, ő azt megrendeli a kórház patikájából, s természetesen felhozzák onnan számomra. Majd Leon elintézi, s gondoskodik arról, hogy időben bevegyem.

Valójában így is történt. Leon csak akkor mozdult el mellőlem, amikor intézkednie kellett, a gyógyszereim miatt. Meghozták az egyenként külön, szemenként átlátszó nejlon tasakba hegesztett gyógyszereket. Leon odanyúlt a komputer scenneréhez, s leolvasta a jobb karomon található szalagon található vonalkódot. Erre a monitoron megjelentek az adataim, s közte a szükséges gyógyszerek megnevezése is.

Odafordultam a monitorhoz. Ekkorra a műtét utáni kábultságom már szinte teljesen elmúlt. Látom, amit Leon is nézett. A gyógyszerek felsorolásában hiba van. Szólok Leonnak, hogy ezek a reggeli gyógyszereim, nem az estiek. Elcserélték!

Leon a biztonság kedvéért visszakérdezi tőlem, hogy milyen gyógyszereket szoktam este bevenni. Felsoroltam. Nem egyezett a monitoron láthatóval. Mondtam, hogy ellenőrizze le a műtét előtt általam leadott listával. Leon leellenőrizte. Ő is konstatálta, hogy a reggeli és az esti gyógyszereket felcserélték. Tanulság: az ember itt is téved(het).

Leon közölte, hogy azonnal intézkedik. Meg is tette. Igaz kb. egy órát kellett várnom, de a kórházi patika felküldte az immár helyes gyógyszereket.

Leon hozott egy pohár hideg vizet és egy szívószálat, hogy könnyebben vegyem be. Ekkor kaptam először inni. A műtét óta azt hiszem hat óra telhetett el.

Megyünk a hetedikre

Szerettem volna egy kicsit aludni. Behunytam a szemem, de éreztem, hogy figyelnek. Kinyitom a szemem. Ketten álltak mellettem. A szemközti falon látom nyolc óra van. Leon és egy ápolónő áll ott. Leon bemutatja, hogy aki mellette áll ő lesz majd az ápolónőm a hetediken. Csak azért jött, hogy megnézze, hogy mi újság velem. A hölgy felvilágosít, hogy a hetediken egy kétágyas fürdőszobás szobába fogok kerülni, most takarítják, s amint készen lesznek felvisznek.

Hát egy darabig eltartott a takarítás, mert tíz óra körül érkezett csak egy bordó ruhás ápoló és közölte, hogy megyünk.

Leon hozott egy hordozható monitort. Letette az ágyra a lábamhoz, lekapcsolt az állandó monitorról, levette a tappancsokat, a vérnyomásmérő mandzsettáját, rákapcsolt a mobil monitorra, hogy amíg szállítanak, addig is lássa az értékeket.

Megjegyzem amíg az intenzíven voltam addig a vérnyomásmérés pontosan minden órakor automatikusan megtörtént, állandóan – megállás nélkül – mérték a szaturációt, a szívütések számát, s a tappancsok közvetítették mindazt az információt, amire szükség volt. A monitoron pedig ez állandóan látható, leolvasható volt. Nagyjából két óránként érkezett egy ápolónő, aki egy hordozható készülékkel EKG-t készített, majd az eredményt kinyomtatva betette a dossziémba. Mindent dokumentáltak.

Megszerettem volna Leonnak köszönni a gondoskodást, mire közölte, hogy erre ráérek, mert még nem búcsúzik, jön velem a hetedikre.

Szóval lekapcsoltak, rákapcsoltak, összeszedték a holmimat (a mozgatható ágy alatt a hely a beteg holmijának) s elindult velem az ágy. Végig az intenzív osztály többi részén, ekkor érzékeltem, hogy milyen nagy is ez az osztály. Láttam mind a 24 ágyat. Láttam a telt házat, láttam a sürgő-forgó ápolókat, az orvosokat, láttam érzékeltem azt az óriási figyelmet, ami itt történik a nap 24 órájában. Elképesztő az a figyelem, ahogyan a betegekkel foglalkoznak.

Kitoltak az intenzívről, s elindultunk hosszú – nekem labirintusnak tűnő – folyosókon, majd lift, s ismét egy labirintusnak tűnő folyosórendszer következett. Megérkeztünk a hetedikre.

Megérkeztünk az osztályra, amit a műtét utáni immár nem intenzív megfigyelésre használnak. Betoltak egy kórterembe. Ami itt következett rendkívül kellemetlen volt. Nekem kellett átmászni a mozgó ágyról a kórtermi ágyra. Felkelni nem volt szabad, csak kígyózó mozgással átmászni. Mint kiderült mozognom kellett. S ez volt a mozgás. Az nem kifejezés, hogy kellemetlen volt. Fájt. Végül is az ágyon voltam, erre nagyon megdicsértek, hogy ügyesen másztam át. (Köszönöm az ilyen dicséreteket.)

Leon átkapcsolt a mobil monitorról az ágy monitorára. S megérkezett Mary nővér, aki aztán reggelig gondoskodott rólam.

Körülnéztem a szobában, két ágyas szobát ígértek, de egyedül voltam. Egyágyas szobát kaptam volna? Nem, s miközben alaposabban körülnéztem, kiderült, hogy a szoba valóban kétágyas, de úgy van megoldva, hogy a két ágy teljesen elszeparált egymástól, hogy úgy tűnjön, minta a szoba egyágyas lenne. Ugyanis részben egy oszlop választja el a két ágyat, s egy széthúzható függöny.

Az oszlop nemcsak szétválasztja a két teret, de oda van felfüggesztve a szomszéd ágy monitora, s köztünk még ott van az infúzió digitális adagolására szolgáló készülék is.

Az ágy minden irányban mozgatható. A beteg maga állíthatja be az ágy dőlésszögét, feküdhet, ülhet, ahogyan az számára kényelmesebb. Őszintén megmondom, másnap reggel amikor már jobban voltam, játszottam vele egy kicsit. Több pozíciót is kipróbáltam, s ülve volt a legjobb, úgy fájt a legkevésbé. Így ülve maradtam.

Éjszaka nem sokat tudtam aludni. Félóránként történt valami velem. De erről már írtam korábban.

A piros dosszié tartalma

Hajnalodik. Mary bejön a szobámba és átad egy – a nevemmel felcímkézett – piros dossziét. Azt mondja, hogy ha jobban érzem majd magam, olvassam el a tartalmát. Fontos, érdekes. Valóban igaza van. Reggel volt időm, elolvastam.

Nézzük végig mit is tartalmaz a piros dosszié:

Elsőként feltűnik egy színes kártya, amelynek felirata „Welcome to F7B”.

A rövidítés magyarázata: az F betű azt jelenti, hogy a kórház Foreman elnevezésű pavilonjában vagyok. A 7B jelentése pedig az, hogy a hetedik emelet B részlegében. A kártya szövegének lényege, hogy a kórház személyzete mindent megtesz, hogy biztosítsa számomra a kiváló ellátást, s hogy legyek nyugodt az igényeimet kielégítik. Az ápolók mindig ott lesznek velem, s tudassam velük, ha bármire szükségem lenne, ők azért vannak, hogy elősegítsék az én gyógyulásomat. Üdvözlettel Mary.

A dosszié tartalmaz egy kiválóan elkészített színes prospektust, amely bemutatja a kórházat, s informál mindarról, amire egy betegnek egy kórházban szüksége lehet. Tartalmazza például a legfontosabb szükséges telefonszámokat, és többek között azokat az információkat is, amelyekre a látogatóknak szüksége van.

A dossziéban még ennél is fontosabb információkat találtam: többek között egy, a kórház honlapjáról kinyomtatott oldalt, amelyen az operációt követő u.n. cheklist található. Ez az ellenőrző lista mindazt az információt tartalmazza, amely szükséges az operáltnak ahhoz, hogy ellenőrizze le, hogy a kórházban, mikor mit kell tennie. Például fájdalom, vagy köhögés esetén. Ugyancsak szerepel az információk között, hogyan előzhető meg a mélyvénás trombózis, vagy a tüdőgyulladás.

De, tanácsokat ad a leírás majd arra az esetre is, amikor a beteg a saját lakásába távozik.

A nap folyamán a dosszié további oldalakkal is bővült. Ide kerültek a felhasznált gyógyszerek betegtájékoztató leírásai is. Az ápolónők munkaköri kötelessége ezeket a betegtájékoztatókat a betegnek kinyomtatni, s átadni.

Napközben sincsen nyugta a betegnek

Az éjszaka mint írtam nagyon hektikus volt. (Hú de diplomatikusan fogalmaztam. Hektikus? Magyarul megfogalmazva: Nem hagytak aludni! Félóránként valami történt, pl. EKG / vérnyomásmérés / lázmérés / fájdalomcsillapító injekció / reggel 4:15 -kor ébresztő, stb.)

Reggel van, megérkezett Carmen, az ugyancsak spanyol ápolónő, akinek gondossága nemcsak, hogy figyelemre méltó, de van egy rendkívül érdekes oldala is. Megvilágította számomra az amerikai ápolónők gondolkodásmódját.

Kezdjük ott, hogy mindent megmagyaráz. Ez számomra nem volt újdonság, nem volt meglepetés, hiszen ha máshonnan nem is, de a szoba egyik plakátjának feliratából tudhatom, hogy az ápolónő kötelessége, hogy a gyógyszerek mellékhatását elmagyarázza. Carmen pedig magyaráz. Mindent.

Mit, miért, mikor csinál. Őszintén jól esik.

Egy dolog azonban furcsa volt. Nem engedett felkelni az ágyból. (Utólag, már amikor nem voltam a kórházban, akkor magyarázták meg nekem, hogy mi, s miért történt.) Azt olvastam a piros dossziéban, hogy amint csak úgy érzem, hogy fel tudok kelni az ágyból, próbáljam meg.

Innen is értesültem, hogy megváltozott az a korábbi orvosi felfogás, ami szerint a beteg a műtét után feküdjön amíg csak lehet.

Az új felfogás szerint, amint csak tud kelljen ki az ágyból. Szerettem volna én is megpróbálni a felkelést.

Carmen nem engedte. Többször is kértem, s mindig valami – abszolút hihető – indokot mondott, hogy majd később. Leginkább arra hivatkozott, hogy majd reggeli után, amikor a reggeli gyógyszereimet bevettem, majd akkor próbáljuk meg, s majd ő segít felkelni.

Segítőkészségét alá is támasztotta azzal, hogy odahozott az ágyam mellé egy valóban (a későbbiekben aztán ki is próbáltam) kényelmes karosszéket, azt egy lepedővel letakarta, hogy ne a műbőr székre kelljen majd ülnöm. De a kifogásaival húzta az időt. Próbáltam kérni a segédápolónőt is, hogy ő segítsen, de ő is Carmenhez utasított.

Végül is a műtét után több, mint 24 órával, nagyjából csak délután háromkor került sor arra, hogy nem vártam tovább senkire, s magam egyedül kiültem a karosszékbe.

S az indok amit utólag tudtam meg, az az ápolónő részbeni félelme attól, hogy mi fog történni, ha esetleg elesnék, részben pedig az ezzel járó plusz munkafeladat magyaráz.

Munkaköri kötelessége, hogy legyen ott velem amikor az ágyból felkelek. Segítsen a lépések megtételében. Viszont, s ez a nagyobb gond: ha elesek, akkor nem az a munka, hogy fel kell emelnie, hanem ez balesetnek számít, s erről jelentést kell írnia, ami nagyjából másfél órás feladat, s bekerül a kórház negatív statisztikájába! Tehát, ha lehet inkább ne kelljek fel, csak, ha már nagyon muszáj.

S, amikor a beteg hazamegy, akkor muszáj. Tehát elhúzzák addig az időt, amíg csak lehet.

Amit rendkívül fontosnak tartok megjegyezni, hogy az egész kórházi tartózkodásom alatt azt tapasztaltam, hogy egyetlen egy esetben sem a beteget viszik el a szükséges vizsgálatokra, hanem a vizsgálóeszköz jön a beteghez, annak ellenére, hogy a betegágyak mozgathatók.

Így történt az én esetemben is. Akár a többszöri EKG-ról volt szó, akár más vizsgálatról, például labor vizsgálatokról, minden esetben a mobil berendezést odatolták az ágyam mellé és ott végezték el a vizsgálatokat.

Az persze biztos, hogy, ha CT-re, MRI-re, vagy röntgenre lett volna szükség, akkor ágyastól vittek volna el a vizsgálóhelyre, hiszen ezek a berendezések igazán nem mozdíthatók, de azt magam is láttam, amikor a szomszéd beteghez odatolták a szívultrahang készüléket.

A kórház orvosi műszer felszereltségéről csak felsőfokban tudok beszélni. Hiszen amit csak láttam, az mind a legkorszerűbb műszer volt.

S ami igazán feltűnt, az az egyszer használatos kesztyűk használata volt. Rendkívül komolyan vette mindenki. Minden alkalommal, mindenki, minden vizsgálat esetén kesztyűt cserélt. Senki, egyetlen orvos, egyetlen nővér sem, soha, senkihez nem ért hozzá gumikesztyű nélkül! Sőt többször tapasztaltam azt is, hogy egy-egy vizsgálatom során többször cseréltek gumikesztyűt a vizsgáló orvosok, nővérek.

Azt ugye mondanom sem kell, hogy a tisztaság, a higiénia rendkívül magas fokú. Az egyszer használatos eszközök egyenként lehegesztett steril tasakból kerültek elő. Az intenzív osztályon a földre esett gézdarabokat, amint a beteget eltolták a helyszínről azonnal összetakarították. S sorolhatnám a természetes eseményeket.

36 óra ételen-szomjan – „No problem”

Reggel van. Hozzák a reggelit.

Habzsolás. Mindent megettem, megittam. Lehet, hogy nem lett volna szabad, de nagyon éhes voltam. A nővérke megjegyezte, „Ön mindent megevett”. A válaszom magamban: „Miért, nem azért hozták?” Hangosan csak annyit válaszoltam: „képzelje immár harminchat órája semmit sem ettem, sem ittam. Képzelje, nagyon éhes voltam.” Egy nevetés volt a válasz. Azért hozzátette: „No problem”.

Itt minden különben is no problem. Nincsen probléma. Semmi sem probléma amit a beteg kér, vagy mond.

S, hát a reggeli, az nemcsak, hogy no problem, de pestiesen szólva a reggeli nem semmi. Érdemes végignézni, s végig enni a műtét utáni reggelit. A reggelihez jár egy névre szóló menükártya, amely felsorolja, hogy mit kap a beteg.

Nos, a reggeli többek között áll egy szelet pirítósból. Itt álljunk meg egy pillanatra. A pirítós nem az a pirítós, amit mi Magyarországon ismerünk. Ez olyasmi, mint a magyarországi toast kenyér. Nincsen kenyérhéja, puha. Ha megpirítják, akkor is puha marad. Talán leginkább a foszlós kalácshoz tudom hasonlítani. Ehhez kaptam egy kisadag margarint, és kétféle feltétet: egyrészt, egy kisadag, itt nagyon kedvet szirupot, másrészt eperlekvárt. Választhatok, akár mindkettőt is megehetem.

A reggeli tartozéka még egy pohár narancslé, egy banán és egy adag „Cheerios” kb. két deci tejjel. A Cheerios itt Amerikában rendkívül kedvelt cereal. Gabonából van, hasonlít a magyarországi zabpehelyhez, vagy hasonlíthatom a műzlihez is. Nagyon sokan itt ezt reggelizik. A reggelihez természetesen kávé jár.

Persze ha teát kértem volna, biztosan megkapom. Hiszen, no problem.

Az ebéd – amerikai kórházi módra

Ha már étkezés, ne csak a reggeliről, de az ebédről is essék szó. Vacsoráról nem, hiszen azt nem kaphattam. Előző este éppen, hogy túl voltam a műtéten, másnap pedig már hazamehettem, s azért nem.

Nos az ebéd.

Kezdjük azzal, hogy itt is kaptam egy nevemre szóló menü kártyát. Felsorolva az ebéd fogásait.

A leves sütőtök leves passzírozva, fűszerezve. A főétel két szelet csirkemell barna rizzsel és főtt sárgarépával. A desszert ananászkompót. Az nem derült ki, hogy a margarint miért kaptam, hiszen az ebédhez kenyér nem járt. Az ebéd végén pedig citromos tea.

A menükártya tanúsága szerint a reggelim és az ebédem is „low fat, low colesterol” menü. Ez azt jelenti, hogy alacsony zsírtartalmú, alacsony koleszterin tartalmú menü járt nekem.

Az ebéd kifejezetten jó ízű volt, s mennyiségét tekintve még akár azt is állíthatom, hogy nemcsak, hogy bőséges, de talán még sok is volt.

Egyszóval nem maradtam éhes.

 

Nehézlégzés és három golyó

Panaszkodtam Carmennek, hogy van egy panaszom. Nehéz a légzésem. Időnként nem kapok levegőt, fulladok.

Carmen térült – fordult, s visszaérkezett egy készülékkel. Elmagyarázta, hogy a nehézlégzés az a műtét után természetes. Használjam az átadott készüléket, amit haza is vihetek, s otthon is gyakorta használjam.
Ez egy készülék, amelyben három golyót kell a levegő beszívásával felemelni. Kipróbáltam, először csak egy golyót sikerült.

Majd nemsokára sikerült a másodikat is, s most amikor ezeket a sorokat írom, már van igazi sikerélményem. Sikerült úgy beszívni a levegőt, hogy felemeltem mindhárom golyót.
Nem könnyű.

 

 

Délután három óra – a távozás

Az az orvos, aki az operációnál asszisztált, a délelőtt folyamán (érdekes volt teljesen civilben látni) meglátogatott, s közölte, hogy délután kettő után megírja a zárójelentést. Nagyszerű, ez jó hír volt. Közölte, hogy még kapok egy infúziót, még néhány gyógyszert, s utána mehetek haza.

Napközben többször is meglátogatott az operációs stáb valamelyik tagja. Megnézték a sebet, ellenőrizték a monitor adatait, a kinyomtatott EKG eredményeket, s levettek a monitorról.

Ekkor azt mondta az egyik fiatal – rezidens orvos – hogy szerinte a második infúzió már nem kell, s nincsen szükség az óránkénti vérnyomásmérésre sem. Ennek igazán megörültem, de nem sokáig.

Nemsokkal később beérkezett a kórterembe Carmen, az ápolónőm, s bár nem hangosan, de azért én hallani véltem, hogy káromkodhatott egyet. Szerinte korai volt még levenni a monitorról. A saját szempontjából igaza lehetett, mivel így nem volt automatikus a vérnyomásmérés, neki kellett azt manuálisan megtenni. Hozzáteszem szó nélkül megtette, többször is. Amivel viszont teljesen nem értett egyet, az a második infúzió megszakítása volt. Egy morgás közben visszakötötte. Ebből egyértelműen láttam, hogy bizony még nem mehetek haza, s még fel sem kellhetek.

Így telt el az idő egészen fél háromig, amikor is, mivel az infúzió már korábban lefolyt, s kikötötték, ily módon már semmi sem kötött az ágyhoz úgy döntöttem, hogy egyedül kiülök az odakészített karosszékbe. Kiültem. Jó érzés volt, hogy végre saját akaratomból azt teszem, amit jónak tartok. Különben is elegem volt már a fekvésből. Ki akartam próbálni az erőmet. Sikerült. Egyedül felültem, kiültem. „Egy kis lépés az emberiségnek.” Egy nagy lépés nekem. Ugye vannak még örömök az életben?

Megérkezett a feleségem, hogy hazavigyen. Saját magam levettem a lábamról, az akkor ugyan már nem működő, de még rajta lévő masszírozó mandzsettát.

Három körül bejött a szobába Carmen, s nagy mosollyal közölte, hogy készen van a zárójelentés, s már csak egy szurit kapok, eltávolítja a branült, s már mehetek is haza.

A piros dosszié tartalma tovább szaporodott. Zárójelentés, további teendők leírása.

Megérkezett egy szótlan, mogorva ápoló, egy tolókocsival. Beültetett, búcsúzás Carmentől, s a nővérpultban a többiektől. Nagy köszönet mindenkinek, s elindultunk a már ismert labirintuson keresztül, lifttel le a földszintre, a kórház előcsarnokába. Itt magam hívtam a taxit és boldogan jöttem haza.

Jó érzés!

Túl vagyok a nehezén, innentől jöhet a gyógyulás!

A jó érzésemet csak erősíti, hogy a műtétet követő ötödik napon az operáló sebész asszisztense felhívott telefonon, hogy megkérdezze, érzem-e már magam olyan jól, hogy kontrollra másnap betudnék-e menni.

Ez volt annak a 31 órának a története, amikor azt hittem, hogy morfinista lettem, amikor sokáig nem tudtam magamról, amikor megpróbáltam saját lábra állni, s amikor kiderült, hogy mégsem vagyok versenyló!

Egy amerikai beteg

 

Fotó illusztrációk: részben Google map, illetve saját felvételek.

 

---

Utóirat:

Komoly kritikákat kaptam a Facebook-on több kommentben is, hogy fenti tudósításom politikai cikk (!?)

Szeretném leszögezni, hogy egyáltalában nem volt célom politikai cikket írni. Nem annak szántam.

Eredetileg ezek e-mailek voltak, amelyben a baráti körnek beszámoltam arról, hogy kórházban vagyok, s mi történik velem. Az egyik volt kollégám az e-mailjeimre küldött válaszában azt írta, hogy azok hangulata Karinthy: Utazás a koponyám körül-re emlékezteti. Valójában ez adta az ötletet, hogy az e-maileket szerkesszem egybe és legyen belőle egy tudósítás.

Miközben a fenti tudósítást írtam kínosan vigyáztam arra, hogy még véletlenül se hasonlítsak semmit a magyarországi viszonyokhoz. Ugyanis nem lehet. Az amerikai egy teljesen más alapokon működő rendszer. Nem hasonlítható az állami egészségügyre épülő rendszer a magánbiztosítók által üzemeltetett rendszerhez. Ez olyan, mintha az almát a körtéhez hasonlítanám. Igaz, mindkettő gyümölcs, de…

Magam 18 évet töltöttem el a magyar egészségügyben. Azt hiszem, hogy egy kicsit ismerem a működését, s annak logikáját.

A magyar rendszerben, a beteg, mindent az állam által üzemeltetett – ingyenes – egészségügytől várt el. Amiről persze mindenki tudta, hogy egyáltalában nem ingyenes. Csakhogy a pénzt a beteg két módon tette bele a rendszerbe. Egyrészt “adó” formájában a nagy közös kalapba, másrészt paraszolvenciaként (orvosnak ápolónőnek, portásnak, stb.). Így alakult ki, hogy akinek protekciója, no meg több pénze volt (van) az kapott jobb (szobát a kórházban), vagy gyorsabb ellátást.

Amikor tömegesen megjelentek a magánrendelők, a magánszolgáltató egészségügyi központok, a magánkórházak, akkor ugyan azokat először felháborodás kísérte, de akinek volt, van pénze, az tudja, hogy ha magasabb szintű (jobb kórházi szobát, kiszolgálást), gyorsabb (várólista nélküli) ellátását szeretne, akkor a magán szolgáltatást veszi igénybe. Igen, ez külön pénzbe kerül.

Ami még hiányzik Magyarországon, az a magánbiztosítás komoly elterjedése. Az amerikai rendszer a magánbiztosításra alapul, akinek jobb a biztosítása, az jobb, gyorsabb ellátásban részesül.

Igen, itt is van várólista, itt minden esetben időpontot kell kérni, még a körzeti orvoshoz is. Nem lehet csak úgy lemenni a körzetorvoshoz, pl. receptért, vagy beutalóért. Ki kell várni mindenkinek a sorát. S ebben nincsen protekció, nincsen paraszolvencia.

Sorolhatnám a különbségeket.

Egy biztos, hogy a magyar orvosok semmivel sem rosszabbak az Amerikaiaknál. A magyar orvosok képzése kiváló, a gond csak az, hogy a magyarországi ellátó rendszer elavult, az egészségügyi környezet számos helyen kritikán aluli. (Ez főként vidéken igaz.)

S még egy: a szemléletmód, az ami alapvetően különböző. Itt a beteg is másként gondolkozik. Akinek van munkahelye, az azt várja el, hogy a munkáltató fizesse teljes egészben, de minimum részben a biztosítás összegét. Munkahelyválasztásnál ez is egy szempont, hogy a fizetésen kívül, mennyi a “benefit”, aminek szerves része az egészségügyi biztosítás. S, ha a munkáltató nem tud, nem akar, teljes összeget fizetni, akkor a biztosított maga fizeti ki a teljes biztosítási összeghez szükséges különbözetet. Mert a beteg tudja, hogy semmi sincsen ingyen!

Nos, valóban ez hiányzott a tudósításomból. De a beszámolóm, szándékom szerint nem erről szólt, nem a politikáról, hanem rólam, arról, hogy hogyan éltem meg, át a betegségemet.

Az pedig nem politika.

Az hogy Magyarországon ma már minden politika, az persze egy más kérdés.